1967 májusában születtem, a harmadik napon, Gyergyószentmiklóson. ( Románia) Szüleim vidéken éltek, élnek hála Istennek, a mai napig. Egyszerű emberek, egyszerű gyermekeként felnőttem egészségben. A gyermekkorom, kora ifjú éveim nem ébresztenek bennem kellemes emlékeket, így hát úgy döntöttem ugrom most egy nagyot. Átugrom Magyarországra. 1990. kora tavaszán érkeztem az országba. Itt kezdődött sok minden. Elkezdtem dolgozni, boldog voltam, hogy itt lehetek. De sajnos, ez az állapot nem tarthatott sokáig, mert egyszer csak azon kaptam magamat, hogy rosszul látok. Elkezdett besötétedni körülöttem a világ. Nagyon meg ijedtem, nem mertem szólni senkinek egy ideig, bíztam abban, hogy rendbe jön magától, reméltem elkerülhetem az orvosokkal való találkozást. Nem kedveltem őket, addig nem is volt nagyon szükségem rájuk. De hát a sors!? A lényeg, hogy besötétedett. Nem tudtam egyedül utcára sem menni. Megkértem valakit, aki elkísért a szemészetre. Még aznap bent kellett maradnom, és elkezdődött a rengeteg kivizsgálás. Három hétig tartott, míg kiderítették, hogy a veséim jóformán teljesen leálltak, a vérnyomásom ijesztően magas stb. A szemem minden része bevérzett azért nem láttam. Elkezdődött számomra egy nagyon nehéz időszak, amikor többet voltam kórházban, mint onnan távol. Amikor az orvosok a tudomásomra adták, hogy gyógyíthatatlan a vesém, csak transzplantációval lehet tovább élni és addig dialízis kezeléssel lehet engem életben tartani, teljesen összetörtem. Nem nagyon értettem ezt a sok idegen kifejezést (transzplantáció, dialízis ) csak azt tudtam, hogy bármikor végem lehet. Operációk, szúrások, fájdalmas vizsgálatok sorozata, iszonyú halálfélelem. Ez lett mindennapi életem. Bár kifele türelmesnek láttak, belül rettenetes harc dúlt. Addig nem különösebben foglalkoztam Istennel, nem hittem, hogy valóban létezik, mert nem segített soha, amikor korábban kértem (gyerekkoromban) , legalábbis akkor úgy gondoltam! Azt gondoltam, ha igazi lenne, nem engedné meg, hogy velem ilyen dolog történjen. Most, ebben az állapotban, minden megmaradt erőmmel Istenre haragudtam, mindenért Őt hibáztattam. De valahogy elteltek az évek és 1993-ban transzplantáltak, vagyis hát kaptam egy vesét. Másnap, amikor felébredtem, alig bírtam lélegezni, a mellkasomon égetés nyomait fedeztem fel. Rettenetesen rosszul voltam. Bejött hozzám egy orvos, és mindenféle ostoba kérdést tett fel nekem. Dühös voltam, amiért ilyen kérdésekkel fáraszt, ami amúgy rajta van a kórlapomon, csak el kellene olvasnia. Csak később tudtam meg, hogy miért volt annyira kíváncsi. Ugyanis műtét közben, megállt a szívem és tizenegy hosszú percig nem volt hajlandó beindulni annak ellenére, hogy többször próbáltak újraéleszteni. Nem sikerült nekik! De amikor már a műtő orvos levette egyik kesztyűjét, és már éppen a halál beálltának időpontja került volna szóba, csoda történt. A szívem elindult! Csak úgy, minden külső behatás nélkül. Először megdöbbentek, de aztán gyorsan folytatták az operációt. Hála Istennek éltem! A professzor, aki akkor műtött, azóta is emlékszik az eseményre, nagyon sokszor felemlegette. ( Évekkel később a menyegzőnkre is eljött). Gondolom nem véletlen, hogy aznap még egy fotós is jelen volt a műtéten és sorozat felvételt készített, amiből nekem is adott. Isten hatalmas, ezt ma már látom, de akkor nem láttam még ezek után sem. Nos tehát éltem tovább, könnyebb volt a sorom, nem kellett kezelésre járni. Hat és fél évig működött ez a vese bennem. De leállt. Ismét visszakerültem dialízisre. Szomorú állapot, de valamivel könnyebben viseltem, mint a legelején. Kegyelmes volt hozzám az Úr, annak ellenére, hogy továbbra sem foglalkoztam vele, bár egy szinten elismertem, hogy csak Ő lehetett, aki visszaadta az életemet. (Az orvosok is elismerték. ) Nem sokat, mindössze tizenhat alkalommal mentem kezelésre, és újabb riadó, ismét vesét kaptam. A műtét rendben lefolyt, és állították, hogy mosolyogtam közben, mint egy csecsemő. Amikor kicsit jobban lettem, csodálkoztam magamon, ismerősök is csodálkoztak rajtam, mert sokkal közlékenyebb, beszédesebb voltam, mint addig életemben bármikor. (Azt elfelejtettem megemlíteni, hogy a betegség kezdete óta, minden beszédem csak igen-re és nem-re korlátozódott. Nem mintha addig sokat beszéltem volna, mindig befelé forduló, nagyon hallgatag ember voltam). Viccelődtek velem, lehet, hogy valami beszédes ember veséjét kaptam. Az egyik napon, még a kórházi lábadozásom idején, egyszer csak nem várt látogatóm érkezett Károlyiné Marika személyében. Csak látásból ismertem őt, a kórházban láttam egy párszor ahol kezeltek engem. Talán köszönésen kívül nem is beszéltünk addig sosem. Na de megjelent a kórházban és engem keresett. Meg is talált. Egy kis ismerkedés után elmondta, hogy ők hisznek Istenben és, hogy böjtöltek, imádkoztak értem. Valahogy most könnyen el tudtam fogadni, hogy mégis van Isten és meghallgatta őket. Utána még meglátogattak, aztán meghívtak magukhoz stb. Egy idő után elhatároztam, hogy elmegyek velük a gyülekezetbe. Nem részletezem tovább, a lényeg a lényeg: 2000 augusztus 25-én behívtam az Urat a szívembe, életembe. Azóta is voltak-vannak nehézségek, de az Úr sok csodálatos dolgot is cselekedett velem. Megtérésem után következő évben eljegyzett engem egy csodálatos, igazán hozzám illő férfival, Péterrel, akinek azóta is a felesége lehetek. Lakást rendelt a számunkra és megajándékozott minket egy gyönyörű kislánnyal, Noémi Eszterrel, akinek a megszületése szintén egy csoda. Számomra nagy boldogság, hogy feleség és anya lehetek. Volt idő, amikor teljesen úgy látszott, soha nem lesz családom. Ugyan kinek kell egy beteg nő, akinek orvosok szerint még gyereke sem lehet? Hálás a szívem az Úr jóságáért. Megláttatta, hogy Nála másképpen mennek a dolgok, nem emberi számítás szerint. Mindezekben egyértelműen látom Isten hatalmas szeretetét és csodáját. Most, ha visszanézek az elmúlt dolgokra látom, hogy minden nehézség, fájdalom ellenére, milyen sok rossz dologtól megóvott és kihozott nehéz helyzetekből. Látom, mennyire ismer engem, ismeri a szívem legbensőbb vágyait és néhányat ezekből már be is teljesített. Most, bár egészségileg ismét nehéz helyzet, amiben vagyok, bízom az Ő szeretetében, hogy Ő nem hagy el. Azt ígérte velem lesz, előttem jár, nem hagy el engem, nem marad el tőlem. Hiszem, hogy ha akarja bármit meg tud tenni velem. Bár ez a „bármit”, sokáig „?” volt A számomra. De most, amikor már elvégzett bennem olyan dolgokat, ami senki másnak nem sikerült volna, hiszem, hogy tényleg bármit meg tud tenni. Mint már említettem, nagyon szégyenlős, befele forduló, hallgatag valaki voltam, nem szeretek középpontban lenni, még mindig elbújok mások mögé, ha lehetőség van rá. De hála Istennek munkálkodik az Úr nem hagy minket abban az állapotban. Évekkel ezelőtt egy női alkalmon imádkoztunk, ahol a Királyi Szószóló nevet kaptam. Minden jelenlévő kapott akkor egy nevet. Azzal bátorítottak, hogy az Úr kimunkálja bennünk, ugyanis a legtöbben olyan nevet kaptunk, ami éppen a legnagyobb gyengeség az életünkben. Én ezt akkor nagy hitetlenséggel fogadtam. Mégis azt gondolom, hogy az Úr mást gondolt és bár évekig tartó munkálkodásával, de elvégezte bennem, hogy dicsőítsem az Ő nevét. Még mindig küzdök, ha ki kell állni, vagy meg kell szólalni valahol, de eldöntöttem, hogy engedelmeskedni akarok neki. És Ő érte meg akarok tenni bármit, amit kér tőlem. Én életemben nem mertem énekelni senki jelenlétében, (még a férjem előtt sem, ) sem a Közösségünkben, sem otthon, sem másutt. Gyerekkoromban sem, soha sehol. Még énekórán sem énekeltem, csak tátogtam. Számomra nagyon nagy dolog, hogy kimunkálta bennem először a vágyat, aztán, hogy merjek kilépni az ő nevéért. Elismerem, hogy többször elbuktam, gyávaság vagy éppen kisebbrendűségi érzés miatt, de Jézusban bízom és fölállok, mert Ő ad erőt hozzá. Megtapasztaltam, hogy amikor minden izgulás és reszketés ellenére mégis megtettem, minden alkalommal örömet adott a szívembe az Úr. Hiszem, hogy ez is az Ő tervének egy része, és szeretnék mindig engedelmes lenni minden dologban, és ezt csak Ő tudja kimunkálni bennem. Szeretnék teljesen meggyógyulni, és használható lenni az Úr kezében. Ezek is szívem vágyai. .Teljesen rá bízom magamat a vágyaimmal együtt. Hálás vagyok a gyönyörű családomért, gyülekezetért, az életért. Szeretlek mindnyájatokat.
Bízom Isten szeretetében most és mindenkor.
