Kárpátiék története

A szeretet súlya – riport

 Kárpáti Zsoltot és Annamáriát a kedves olvasó is láthatta már, ha vásárolt a CLC keresztény könyvesboltban. Záróra után, a könyvek között ücsörögve osztották meg velünk történetüket. Egy nagyon jó hangulatú és tanulságos beszélgetés következik:

– Kedves Zsolt és Annamária! Mindketten a megismerkedésetek előtt tértetek meg. Hogyan?

Zsolt: – Nem hívő családban nőttem fel és éreztem, hogy valami hiányzik az életemből. Folyamatosan kutattam, hogy mi lehet az. Keresés közben sok könyvet, elolvastam, a Bibliába is belelapozgattam, rengeteg filozófiával, irányzattal megismerkedtem.

A fordulópont a katonaságon teljesített fegyvernélküli szolgálatom idejére esett, ahol a húsz csapattársamból tizenheten keresztények voltak. Mondanom sem kell, hogy ilyen fickókkal összezárva az lett volna a csoda, ha nem térek meg. 1995 végén adtam át az életem az Úrnak.

            Annamária: – Erdélyben láttam napvilágot egy református családban. Már kisgyermekként is nagyon boldogtalan, és depresszióra hajlamos voltam. Nem találtam a helyem a világban, sohasem éreztem, hogy szeretnének vagy törődnének velem.

12 éves koromban rászoktam a cigarettára és a szipuzásra, vagyis az egyik legrosszabb minőségű ragasztó szívására. Olyan utcai gyermek voltam, akinek nincs jövője.

Végül már úgy éreztem, hogy semmi értelme tovább élni, ezért öngyilkos akartam lenni. Ebben az állapotomban lépett közbe Isten.

Egyik éjszaka a szobámban találkoztam vele. Jelenlétét fizikailag is éreztem, és hallottam, hogy ezt mondja: „Annamária, elveszett bárány voltál, de én megtaláltalak.” Kimondhatatlanul jó volt megtapasztalni szeretetét, és megszabadulni attól a rengeteg tehertől, ami az évek során rám rakódott.

Megtérésem után költöztem Magyarországra.

– A párkapcsolat terén milyen tapasztalataitok voltak?

Annamária: Egyrészt nagyon szenvedtem az egyedülléttől, másrészt sok csalódás ért a fiúk részéről. Egy idő után teljesen elegem lett a keresztény srácokból. Állandóan átvertek, és nem voltak becsületesek velem. Csak játszottak az érzelmeimmel, és úgy éreztem, hogy kihasználnak. Ekkor azt hittem, hogy a világiakkal majd könnyebb lesz, el is kezdtem járni eggyel, de benne is csalódnom kellett. Arról nem is beszélve, hogy Isten számára sem volt kedves, hogy hitetlen fiúval voltam együtt.

Zsolt: Az én életemben is nagy csalódások voltak ezen a téren. Megtérésem környékén szerettem volna rendbetenni az életemet.

– Talán most már elérkeztünk találkozásotok pillanatához.

            Zsolt: – Először 1996-ban találkoztunk egy gyülekezeti táborban, Leányfalun, ahol több közösség is együtt volt.

S habár itt még egyáltalán nem udvaroltam Annamáriának, azért ennyi idő után férfiasan bevallom, hogy miközben beszélgettünk egymással, megfordult a fejemben egy olyan futó gondolat, hogy mi lenne ha… De aztán nem is foglalkoztam ezzel többet, főleg mert akkoriban úgy éreztem, hogy csak egy dologra kell koncentrálnom: rendbe kell tennem az életemet, amelyet megtérésem gyökeresen megváltoztatott.

– Annamária! Mi volt az első benyomásod Zsoltról?

– A kinézetével nem voltam megelégedve, pedig én sem néztem ki jobban, lehet, hogy pont ezért voltak nagy elvárásaim.

Zsolt akkoriban egy hanyag, elvarázsolt fickó volt, hosszú, ápolatlan, derékig érő hajjal, pödört bajusszal, és rendezetlen szakállal. A külső ellenére nagy tudása, bölcsessége, műveltsége miatt felnéztem rá. Szimpatikus volt benne az is, hogy határozottan szembefordult múltjával. Példaként a bemerítkezését tudnám említeni, ami szintén a táborban volt: a régi élet szimbólumaként a vízparton levágta a haját és eltemette egy gödörbe az egész gyülekezet szeme láttára.

– A tábor után hogy alakult át ez a reménytelennek látszó kapcsolat reményteljessé?

Zsolt: – Annamária és az én közösségem továbbra is szoros kapcsolatot ápolt egymással. Ekkoriban még nem volt annyira elterjedve sem az email, sem a mobiltelefon, és valahogy pont úgy alakult, hogy mi ketten lettünk a „postások” a két gyülekezet között. Ebből a megbízatásból adódóan viszonylag sűrűn találkoztunk.

Ezen kívül időnként leveleztünk, de ez egyáltalán nem számított udvarlásnak. Voltak közös érdeklődési területeink, és nagyon élveztük, mikor Krisztus dolgairól folytathattunk egymással eszmecserét.

            Annamária: – Fél év alatt körülbelül 6-8 levelet váltottunk. Ez alapján még barátnak sem lehetett igazán tekinteni minket, inkább egy jó testvéri kapcsolat volt közöttünk. Ennek ellenére több ismerősünk is elkezdett gyanakodni, azt hitték, hogy már a menyegzőt szervezzük. Erre nagyon dühös lettem, hiszen múltbéli, fiúkkal kapcsolatos sérelmeim miatt még a látszatát sem akartam kelteni annak, hogy van köztünk valami. Írtam Zsoltnak egy kemény levelet, hogy szakítsuk meg végleg a kommunikációt egymással.

            Zsolt: – Nagyon megdöbbentett ez a levél. Mert igyekeztem ugyan titkolni, de elkezdett bennem ébredezni a remény, hogy komolyabbra fordul a kapcsolatunk. Ráadásul akkoriban nehezedett rám az a gondolat, hogy nem jó az embernek egyedül lenni.

De miután elolvastam Annamária sorait, minden reményem szertefoszlott. A csoda viszont az volt, hogy ennek ellenére nagy békességem volt, tudtam, hogy az Úr kezében van az életem, és minden úgy alakul, ahogyan ő akarja.

– Annamária! Ekkoriban volt egy súlyos baleseted.

– Igen. A volt világi barátom akart találkozni velem, hogy odaadjon nekem valamit. Isten szólt, hogy ne menjek el a találkozóra, ennek ellenére én mégis elmentem. Út közben hazafelé elütött egy autó: a térdemnél kapott el. Azonnal elájultam. Ebből az esetből egy életre megtanultam, hogy engedelmeskednem kell Istennek.

Törött lábbal, begipszelt lábbal szerveztem aztán azt a nyári tábort 1997-ben, ami fordulópont volt az életünkben.

– Mi történt ebben a második, emlékezetes táborban?

Zsolt: – Itt kezdtünk el újra beszélgetni egymással. Esténként összegyülekeztünk tíz-tizenöten, aztán ahogy közeledett az éjfél, egyre kevesebben lettünk, mindenki ment aludni. Végül már csak ketten maradtunk, és hajnali háromig beszélgettünk Isten dolgai mellett a saját életünkről is.

– Mikor jött a vonzódás, szerelem egymás iránt?

Zsolt: – Kezdeti vonzódásom Annamáriához az idő múlásával csak erősödött, igazán szerelmes azonban csak később lettem. Soha nem voltam romantikus alkat, bár mostanra, Annamária mellett sokat fejlődtem ezen a területen is.

Annamária: – Én az évek során tudatosan megkeményítettem a szívemet a férfiak iránt.

Erről tudott a barátnőm, akivel rendszeresen imádkoztam, hogy Isten mutassa meg az igazi társamat. A táborban odajött hozzám, és elmondta, hogy úgy látja: Zsolt udvarol nekem. Én persze hevesen tiltakoztam. De ő nem hagyta annyiban, és bátorított, hogy ismerkedjek vele, s legalább egy esélyt adjak neki. Mivel látta, hogy kemény a szívem, pofonnal fenyegetőzött, hátha így magamhoz térek a kábulatból. Szerencsére erre nem volt szükség. (nevet)

Nehezen, de beláttam, hogy barátnőmnek igaza van. Bocsánatot kértem Istentől, és elmondtam neki: számomra fontos, hogy szerelmes legyek leendő férjembe. Zsoltnak pedig adtam egy esélyt, s ahogy elkezdtem más lelkülettel állni hozzá, megváltozott a róla kialakított képem. Már tovább láttam a külsejénél, és tudtam, hogy ez a srác más, mint a többi.

 – A tábor után hogy zajlottak tovább az események?

            Annamária: – Néhány nap elteltével volt egy nagy evangelizáció Budapesten, melynek megszervezésében több gyülekezet is részt vett. Itt újra találkoztunk egymással. Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot. Álltam a domboldalon, és hirtelen megpillantottam Zsoltot. Felém közeledett, olyan volt, mintha kicserélték volna! Rendezett szakáll, hófehér, vasalt ing, tiszta, kék nadrág. Ez akkora változás volt, hogy percekig csak levegő után kapkodtam. Ekkor jöttem rá, hogy valójában milyen jóképű ez a srác.

            Zsolt: – Tulajdonképpen azért öltöztem ki, hogy bevágódjak Annamárianál. Bevált a tervem! (győztesen nevet)

 – Úgy sejtjük, hogy az evangelizáció után meghatározó események történtek köztetek.

            Zsolt: – Jól sejtitek. Annamáriának ekkor még be volt gipszelve a lába. Ez jó apropóul szolgált arra, hogy az evangelizáció után pár nappal felhívjam, és érdeklődjek, hogyan érzi magát. Persze végig csak az motoszkált a fejemben: milyen jó lenne újra találkozni vele és látni őt. Hála Istennek, a telefonbeszélgetés végére sikerült kilyukadni oda, hogy elmegyek Gödöllőre, és meglátogatom.

Rögtön rohantam a virágkötőhöz és rendeltem tőle egy „szívtipró csokrot” tele mezei virágokkal. Beszélgetéseinkből tudtam, hogy Annamária ezeket szereti a legjobban.

            Annamária: – A csokor elképesztően gyönyörű volt! Mintha bele lett volna kötve az egész, színes mező! Mikor Zsolt átnyújtotta nekem ezt a szépséget, én onnantól kezdve fülig szerelmes lettem. (nevet) Tudtam, hogyha ez a srác képes volt arra, hogy ilyen rövid idő alatt ennyire aprólékosan megismerjen, és még azt is tudja, hogy melyik a kedvenc virágom, akkor nincs mese, ő lesz a férjem. Már csak azt vártam nagyon izgatottan, hogy mikor kéri meg a kezem, egyáltalán mire vár még?!?

            Zsolt: – Egyszerűen nem tudtam kimondani, hogy mit akarok. Össze-vissza bénáztam, és próbáltam utalgatni a dologra. Ebből aztán megértette Annamária, hogy itt valamiféle nagyon félresikeredett leánykérésről van szó a részemről, amit ő azzal honorált, hogy gyakorlatilag se szó-se beszéd, az ölembe ugrott, és igent mondott, valamint kijelentette, hogy akkor a következő lépés a házasság lesz. Miután ez megtörtént, mindketten megkönnyebbültünk, és nagyon örültünk annak, hogy egy dologra gondoltunk.

 – Annamária! Így képzelted el a leánykérésedet?

– Természetesen nem. De ne felejtsétek el, hogy mindketten sérültek voltunk ezen a területen.

Én tudtam, hogy egy férfi hogyan szokott viselkedni, mikor megkéri a szerelme kezét. Zsolt viszont nem elég, hogy nem tudta, de ő ezeket a szerepeket ki nem állhatta. Az udvarlás, romantika, leánykérés megszokott formái fényévekre álltak tőle.

Persze mondott Ő olyan dolgokat, amiből sejteni lehetett mit akar, de nem mondta ki konkrétan, én meg már lerágtam a körmöm. Azt láttam, hogy ha Zsolton múlik, akkor még elég hosszú ideig fogjuk kerülgetni a forró kását, ezért úgy éreztem muszáj lépnem.

  – S mikor volt a nagy nap?

Annamária: – 9 hónapig jártunk jegyben, ezt követően 1998 júniusában keltünk egybe Budapesten. Azóta már két gyönyörű lányunk született.

– Akkor idén ünnepeltétek a 13. házassági évfordulótokat. Még nagyon sok szép év vár rátok, milyen közös vágyaitok, terveitek vannak a jövőre nézve?

Zsolt: – Legnagyobb vágyunk talán az, hogy a sok feladat mellett több időt tudjunk egymással tölteni, hogy el tudjunk utazni valahova kettesben, ahol nem csörög a telefon, és teljes nyugalom van.

– Beszélgetésünk végére egy romantikus kérdést tartogattunk: Ha belenéztek egymás szemébe, melyik szó jut rögtön az eszetekbe?

– Szeretlek! – Hangzik a válasz szinte egyszerre.

Zsolt: – Úgy gondolom, ezt nem lehet eleget mondani a másiknak. Lehet, hogy manapság már le van járatva a szeretet és a szerelem, de köztünk még mindig van súlya ezeknek a szavaknak.

Számomra Annamária az a pont, ahol semmi másra nem emlékszem. Ha Ő van, akkor sem az okoskodásaim, sem a nagyon jól megfogalmazott mondataim nem számítanak, minden fölöslegessé válik.

            Annamária: – Én meg elhiszem neki, hogy szeret és szerelmes belém. Nagyon sok minden történt már velünk a közösen eltöltött évek alatt, és minden azt bizonyítja, hogy ez tényleg így van.

Egy szónak a súlyát ugyanis két ember között az adja meg, ami mögötte van: a nehézségek, az örömök, az aggodalmak, a vágyódások, a sikerek és bukások… egyszóval: a közösen eltöltött élet.

 Muzslai – Bízik Bencze és Hanna