1965. február 7-én születtem Budapesten. Édesanyám zsidó származású volt, miután a nagyapámat elvitték koncentrációs táborba a nagymamám egy huszárvágással átkeresztelte az egész családot, hogy életben maradjanak. Mindenüktől megfosztották őket, így azután azt, hogy milyen származásúak, mélyen titkolták. Nagyapám azután kiszabadult, és végül születésem előtt halt meg. Édesapám kommunista családból származott.
Ennek eredményeképpen nem jártunk templomba, nem is lettem megkeresztelve, abszolút ateista gyökerekkel rendelkeztem. (Zuglói gyerek lévén a Városligetbe jártam egyrészt korcsolyázni, másrészt pedig a Jehova tanúit keresni, és rázni az öklömet rájuk, bebizonyítván azt, hogy nincs Isten. Szegény anyukám szomorkodott is miattam rendesen). Ennek megfelelően éltem a saját „kis” kamasz éveimet, lehetőleg ész nélkül, mert az volt a divat. Bár Isten mindig adott valami „aprócska” jelet magáról, ezt úgy akkor figyelmen kívül hagytam.
Igazából nem is ezeket az éveket szeretném megosztani, mert ebben semmi jó, erkölcsös, értelmes, tiszta nem volt.
Isten csodálatos megtartó erejéről szeretnék írni, ez pedig a férjem elvesztése (2006. március) utáni időszak. Itt maradtam két kamasz fiúval, félkész házzal, öreg autóval… egyedül (szüleim sem élnek).
Ez olyan volt, mint egy álom: egyszer csak felébred az ember, és elveszít valakit az életéből, aki része volt egy közös munkában, ami egy élet felépítését jelenti, együtt verejtékezve, örömben, bánatban. Ez most megszűnt, vége. Ráadásul azt szoktam mondani úgy viccesen, hogy én „halmozottan vagyok hátrányos helyzetű”, mert nemcsak özvegy vagyok, hanem árva is. Ezzel a két dologgal talán az egyik legnagyobb baj az, hogy az embernek nincs olyan valakije, aki büszke lehetne rá…
És itt nyúlt bele Isten az életünkbe, de nem is kicsit.
Először is hagytuk, hogy Isten simogasson bennünket, megvallottuk neki (gyermekeimmel együtt), hogy ez bizony nagyon fáj, és kértük, hogy segítsen enyhíteni a fájdalmat, legyen részese az életünknek.
Annyira segített, hogy nyár végén már Görögországban nyaraltunk, életünkben először voltunk külföldön. Isten minden területen fejjé tett engem, munkahelyemen kaptam előléptetést, ami anyagi előnyökkel járt. Vezetett abban, hogy a félbe maradt házat hogyan lehet saját pénzből nemcsak rendbe tenni, felújítgatni, foltozgatni, hanem „feljebb mintsem gondolnám” megcsináltatni. Adott türelmet arra vonatkozóan, hogy nem megy minden egycsapásra és azonnal. Segített az akkori öreg autóm levizsgáztatásában, illetve cseréjében is. Folyamatosan erőt ad ahhoz, hogy nő létemre férfias ügyekben férfiakkal tárgyaljak. Betakar engem a különböző kísértések, csapdák elől.
Bölcsességet kaptam arra vonatkozóan is, hogy a gyermekeimet hogyan tudom átsegíteni ezen időszak alatt. Megmutatta, hogy igenis szükség van arra, hogy vezetést kapjanak, és (függetlenül attól, hogy hány évesek voltak), bizonyos területeken meg kellett mondani, hogy mit lehet csinálni, és mit nem, illetve mi az, amit különösen javaslok. Külön kegyelem az, hogy a fiaim ezt megértették, és együtt vagyunk, szent irigységgel figyelem azt, hogy az ő kamaszéveik mennyire kiteljesedtek, és milyen bővölködésben telnek. (nem úgy, mint az enyém)
A gyülekezetben igazi barátokra leltem, segítő, aktív tagja lehetek egy nagy családnak, ahol jól érzem magam, bátorítást, segítséget kapok, amikor szükséges és tudom, hogy szeretnek: nem érzem magam sem özvegynek, sem árvának.
Megtapasztaltam azt, hogy Isten kedvessé tett más emberek előtt is, ajtókat, lehetőségeket nyitott meg számomra: jó dolog az, hogy vannak „fele barátaim” a világban is.
Ma már úgy gondolom, hogy az az Ige, amit Dávid mond, hogy „magas helyeken járatsz engem” beteljesedett rajtunk.
Ez persze nem ment ilyen könnyen, mint ahogy megírtam, fokozatosan tanultam és értettem meg dolgokat és ez egy folyamat természetesen, aminek még nincs vége, sok próbán mentem keresztül, volt olyan is, amit elrontottam, de ahogy az Ige is mondja, „Akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra van.” Igyekszem úgy élni, hogy Isten mindent a javamra tudjon fordítani.
Kedves Ildi!
Nagyon örülök, hogy megírtad a bizonyságod. Szerintem Isten nagy bölcsességgel is megajándékozott, és az nagy kincs. Kamatoztasd bátran! (És írjál még!) :)