Az isteni igazság hasonlítható
egy keskeny ösvényhez, mely mindkét oldalon szakadékok között vezet. Hajlamosak
vagyunk egyik szélsőségből a másikba esni.
Csak a Szent Szellem képesítése által
tudjuk megőrizni az egyensúlyt, annak hiányában elkerülhetetlenül tévelygésbe
jutunk; mert a tévelygés sokszor nem az igazság tagadása, inkább annak
meghamisítása, – az igazság egyik oldalának szembeállítása a másikkal.
A teológia történelme
illusztrálja ezt a tényt. Az egyik
generáció helyesen és komolyan foglalkozott az igazságnak azzal az oldalával,
melyre a leginkább szükség volt az ő napjaikban. A következő generáció, csak
értelmi síkon harcolt azért, mint oly dologért, mely megkülönböztető jelét
képezte az ő pártjuknak, és rendszerint a megtámadott igazság védelmezésében
elvetették az igazságnak egyensúlyt biztosító másik oldalát, melyet ellenfeleik
hangsúlyoztak. Az eredmény az lett, hogy elvesztették a dolog helyes
látását, s azt hangsúlyozták, amit az igazság ige szerinti arányosságából
helytelenül kiragadtak.
Következésképpen, a következő generációban Isten igaz szolgái arra
hívattak el, hogy – majdnem mellőzve azt, mit oly nagyra tartottak elődeik -,
azt hangsúlyozzák, amit ők, ha nem is tagadtak teljességgel, de jórészt
figyelmen kívül hagytak.
Az emberek magukra hagyva, mindig
lehetetlennek találták az igazság egyenes vonalának fenntartását két
ellenétesnek tűnő tan között, mint amilyen például:
- Isten szuverenitása és az ember felelőssége;
- a kegyelemből való kiválasztás és az evangéliumnak minden teremtésnek való hirdetése;
- a Pál által hirdetett megigazító hit, és a Jakab által tanított megigazító cselekedetek.
Azonban túl gyakran, ahol Isten abszolút szuverenitását hangsúlyozták, ott ez az emberi felelősség rovására történt; s ahol a feltétel nélküli kiválasztás tanát erősen tartották, ott az evangéliumnak a megmentetlenek iránti korlátlan hirdetése kialudt. Másfelől, ahol az ember felelősségére tették a hangsúlyt, s az evangélium hirdetésének szolgálatát buzgón végezték, ott Isten szuverenitása és a kiválasztás tanát általában lefaragták, vagy teljesen mellőzték.
Pontosan ehhez hasonló nehézség tapasztalható, amikor valaki megkísérli a hit és jó cselekedetek közötti helyes kapcsolat feltárását. Ha, egyfelől, egyesek tévedtek, amikor a jócselekedeteknek oly helyet biztosítottak, amelyről a Szentírás nem kezeskedik, bizonyára az is igaz, hogy másfelől, sokan abban hibáztak, hogy nem adták meg a jó cselekedeteknek azt a helyet, melyet a Szentírás tanít. Ha egyrészt komoly tévedés az Isten előtti megigazulásunkat bármely önmagunk által végbe vitt cselekedeteknek tulajdonítani, másrészt éppoly vétkesek azok, kik tagadják, hogy a jócselekedetek szükségesek mennybejutásunk érdekében, s csak azt állítják, hogy azok csupán bizonyítékai, vagy gyümölcsei megigazulásunknak.
Bizonyos körökben a hit igényei, bár nincsenek teljességgel tagadva, de le lettek alacsonyítva, a jó cselekedeteket sürgető buzgóság miatt. Más körökben, melyeket igazhitűkének tartanak (és főképpen ezeket tartjuk most szem előtt), csak nagyon ritkán kapják meg a jócselekedetek az őket megillető helyet, és nagyon ritkán vannak sürgetve apostoli komolysággal a hitvalló keresztyének azok cselekvésére. Kétség nélkül, ez olykor a hit alábecsülésétől való félelem miatt történik, illetve a bűnösök óvására, nehogy abba a végzetes hibába essenek, hogy saját cselekedeteikben bízzanak inkább, mint Krisztus igazságában. De semmiféle félelemnek sem szabad megakadályoznia az igehirdetőt „Isten teljes akaratának” prédikálásában. Ha igehirdetése a jócselekedetekről szól, legyen éppoly hűséges, és semmit se tartson vissza abból, amit a Szentírás erről tanít; ne feledkezzen meg az isteni parancsról: „…ezeket erősítsed, hogy igyekezzenek jócselekedetekben elől járni azok, akik Istenben hívőkké lettek” (Titus 3,8).
Az utóbb idézet leginkább a jelenkorhoz szól, a lazaságnak és petyhüdtségnek, a súlytalan hitvallásnak és üres dicsekvésnek e napjaiban. A „jó cselekedet” kifejezés nem kevesebb, mint harmincszor található meg az Újszövetségben! Egy alkalommal, egy más tárgyról szólva Urunk ezt mondta: „Amit … Isten egybeszerkesztett, ember el ne válassza” (Márk 10,9). Nos Eféz 2,8-10-ben Isten egybekötött két életfontosságú, áldott dolgot, melyeket sohasem szabad elválasszunk szívünkben, s elménkben. A mondat, mely a kegyelemmel és hittel kezdődött csak a 10. versben ér véget, hol ez van mondva: „Mert az Ő alkotásai vagyunk, teremtetve Ő általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, amelyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk”.
E sorozat elején hangsúlyoztuk, hogy Isten Igéjét sokféle indítékkal és célokkal lehet olvasni, de rámutattunk, hogy 2 Tim 3, 16-17 világosan kijelenti, hogy igazán mire „hasznos” az Írás: a hit dolgaira való tanításra, feddésre, megjobbításra, az igazságban való nevelésre, és mindez azzal a céllal történik, hogy „tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített”.
Itt van egy másik döntő próbakő, mely által egy becsületes lélek a Szent Szellem segítségével megállapíthatja, ha bibliaolvasása és tanulmányozása valódi haszonnal jár-e vagy sem.
1. Hasznot nyerünk az Igéből, amikor általa tudatára ébredünk a jó cselekedetek igazi helyének, azoknak a hívő életében való fontosságának.
Sokan afelett való igyekezetükben, hogy igazhitűségüket emberi rendszerként fenntartsák, úgy beszélnek a kegyelemből, hit által való üdvösségről, hogy ezzel lebecsülik, mellőzik a szentséget s az Istennek odaszánt életet. Pedig erre semmi alapjuk sincs az Igében. Ugyanaz az evangélium, mely kijelenti, hogy az üdvösség ingyenes; hogy Isten kegyelméből az Úr Jézus Krisztus vére által kapható; és a bűnösök az Üdvözítőnek az ő javukra beszámított igazsága által igazulnak meg, a Belé vetett hitük következtében, úgyszintén felhívja figyelmünket, hogy szentség nélkül senki sem látja meg az Urat; hogy szívük megtisztíttatott a hit által, mely a szeretet által munkálkodik; és legyőzi a világot; és az a kegyelem, mely megjelent minden ember üdvösségére, megtanítja azokat, akik azt elfogadják, mértékletesen, igazán és szentül élni e jelenvaló világon.
2. Hasznot nyerünk az Igéből, amikor általuk megtanuljuk, hogy a jócselekedetek abszolút szükségesek az üdvösséghez.
Miként megíratott, hogy „vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat” (Zsid. 9,22), és „hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni” (Zsid 11,6), az Igazság Igéje éppúgy kijelenti: „Kövessétek mindenki irányában a békességet és a szentséget, amely nélkül senki sem látja meg az Urat”(Zsid 12,4).
Az az élet, amit a szentek a mennyben fognak élni, csupán kiegészítése és tökéletességre juttatása annak az életnek, melyet az újjászületés után e földön élnek. A kettő közötti különbség nem minőségbeli, hanem fokozatbeli. „Az igaznak ösvénye pedig olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig” (Péld. 4,18).
Ha nincs Istennel való járás itt alant, úgy nem lesz Istennel való lakozás odafent.
Ha nincs valódi közösségünk az időben, úgy nem lesz az örökkévalóságban sem.
A halál bekövetkeztében nem történik döntő változás a hívő szívében.
Igaz, a szentek halálukkor örökre maguk mögött hagyják a bűn maradványait, de az új természet nem akkor közöltetik velük. Tehát, ha már a halál előtt nem gyűlöli a bűnt, s nem szereti a szentséget, úgy bizonyára azután sem fogja.
A jócselekedetek semmiképpen sem kiérdemlő okai az üdvösségnek, hanem az odavezető eszközök csoportjába tartoznak, mint amilyen a Szent Szellemnek bennünk való munkája, megtérés, hit, engedelmesség a mi részünkről. Isten kijelölte az utat, amelyen járnunk kell, ahhoz, hogy megérkezhessünk a Krisztus által számunkra megszerzett örökségbe.
Az Isten iránt való naponkénti engedelmes élet egyedül az, mely tényleges bebocsátást nyújt abba az örömbe, mit Krisztus az ő népének megszerzett: – hitbeli bebocsátást jelenleg, s teljes valóságban való bebocsáttatást a halálunkkor, vagy az Ő eljövetelekor.
3. Hasznot nyerünk az Írásokból, amikor megtanítanak a jó cselekedetek céljára.
Ezt világosan kijelenti a Máté 5,16: „Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó
cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” Érdemes
megjegyeznünk, hogy ez az első előfordulási helye a „jó cselekedetek”
kifejezésnek, s mint rendszerint történni szokott, egy dolognak első említése a
Szentírásban közli velünk annak hasznát és célját a továbbiakban.
Itt megtanulhatjuk hogy Krisztus
tanítványainak keresztyén vallástételüket hitelesíteniük kell életünknek
csendes, de mégis erőteljes bizonyságtevésével (mert a „fény” semmiféle
zajt sem támaszt „fénykedése” közben), hogy az emberek láthassák (s ne
dicsekedésünket hallják) jó cselekedeteinket, s ezáltal dicsőítessék mennyei
Atyánk.
Itt van tehát az alapvető cél: Isten
dicsőítése.
Sokszor a „jó cselekedeteket”
összetévesztik a magával a „világossággal”, pedig teljesen különböző dolgok,
noha elválaszthatatlanul összetartoznak.
A „világosság” a mi vallástételünk Jézus Krisztusról; ám mi értéke van ennek,
ha életünk nem illusztrálja, nem támassza alá azt?! A „jó cselekedetek” nem azért vannak, hogy a figyelmet magunkra
irányítsák, hanem Őrá, aki kimunkálta azokat bennünk. Oly minőséggel és
jelleggel kell bírjanak, hogy az istent nem ismerő is elismerje, hogy az
elesett ember természeténél valami magasabb forrásból származnak. A
természetfeletti gyümölcsök természetfeletti gyökereket feltételeznek, és amint
ezt a dolgot felismerik, ezáltal a nagy Szőlőműves dicsőíttetik.
Éppily jelentős a Szentírásban a jócselekedetekre való utolsó utalás is: „Magatokat a pogányok között jól viselve,
hogy amiben rágalmaznak titeket, mint gonosztevőket, a jó cselekedetekből ha
látják azokat, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján” (1 Pét 2,12).
Ekképpen az első és utolsó hivatkozás felmutatja s kihangsúlyozza azok célját:
dicsőíteni Istent az Ő munkájáért, mit népe által e világban végez.
4. Hasznot nyerünk az Írásokból, amikor megtanítanak a jó cselekedetek igazi természetére.
Az ujjá nem születettek a dolgokat csupán külsőleg ítélik, s
emberi mércékkel mérik, ezért illetéktelenek annak meghatározására, hogy mely
dolgok számítanak jóknak Isten szemében, s melyek nem.
Mivel úgy gondolják, hogy amit az emberek jó cselekedeteknek tartanak, Isten
úgyszintén helyesli azokat, ezért az ő bűntől megvakított értelmük sötétjében
maradnak, és senki sem képes meggyőzni őket tévedésükről, míg a Szent Szellem
új életre nem szüli őket, kivezetve őket a sötétség országából az Isten
világosságára. Akkor aztán kitűnik, hogy csak
azok számítanak jó cselekedeteknek, melyeket Isten akarata iránti
engedelmességből teszünk (Róm 6,16), az iránta való szeretetből fakadóan
(Zsid 10,24), a Krisztus nevében (Kol 3,17) és Isten dicsőségére, Őáltala (1Kor
10,31).
A „jó cselekedetek” valódi természetét tökéletesen mutatta be az Úr Jézus. Minden, amit tett, az Atya iránti engedelmességből fakadt. Nem „önmagának kedveskedett” (Róm15,3), hanem mindig az Atya intésére figyelt, aki elküldte Őt (Ján 6,38). Ő elmondhatta, „Én mindenkor azt cselekszem, amik néki kedvesek” (Ján 8,29). Minden, amit tett, az Atya és felebarátai iránti szeretetből fakadt. A szeretet a törvény betöltése; a törvénynek szeretet nélküli teljesítése nem más, mint szolgai alávetettség, s nem lehet kedves Annak, ki maga a Szeretet. Annak bizonyítéka, hogy Krisztus minden engedelmessége szeretetből fakadt, az ő szavaiban található: „hogy teljesítsem a te akaratodat, ezt kedvelem, én Istenem” (Zsolt 40,9). Mindent az Atya dicsőségére való tekintettel tett: „Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet” (Ján 12,28). Szüntelen ez a cél állt szeme előtt.
5. Hasznot nyerünk az Írásokból, amikor általuk megismerjük a jó cselekedetek igazi forrását.
Az ujjá nem született emberek képesek dolgok véghezvitelére, melyek jók természetes és társadalmi vonatkozásban, noha nem szellemi értelemben. Tehetnek olyan dolgokat, melyek önmagukban véve lényegében jók, mint bibliaolvasás, igehallgatás, a szegények segítése, azonban cselekvésüknek indítékából hiányzik az igaz istenfélelem, s ezért a háromszor szent Isten szemében, e cselekedetek olyanok, mint a megfertőzött ruha. Az újjá nem született ember nem tudja szellemi módon véghezvinni cselekedeteit, s ezért van megírva, „Nincs aki jót cselekedjék, nincsen csak egy is” (Róm 3,12). Sem nem képesek arra: „Isten törvényének nem engedelmeskednek, mert nem is tehetik” (Róm 8,7), ezért az „istentelennek szántása is bűn” (Péld 21,4). A hívők sem képesek önmaguktól egy jó gondolatot gondolni, sem egy jó cselekedetet véghezvinni (2 Kor 3,5). Isten az, aki munkálja bennük „úgy az akarást, mint a véghezvitelt az ő jókedvéből” (Fil 2,13).
Krisztus nélkül szellemi értékűt semmit
sem cselekedhetünk (Ján 15,5). Gyakran tapasztaljuk,
hogy az akarás megvan bennünk, de a jó véghezvitelét nem találjuk (Róm
7,18).
Ez térdre kényszerít minket, hogy Istent kérjük, „tegyen készségesekké minket minden jóra, azt munkálva bennünk ami
kedves Őelőtte a Jézus Krisztus által” (Zsid 13,21).
6. Hasznot nyerünk az Írásokból, amikor megtanítanak a jócselekedetek nagy jelentőségére.
A lehető legtömörebben kifejezve: a jócselekedetek nagyon fontosak, mivel általuk Isten dicsőíttetik (Mt 5,16), általuk a minket rágalmazók szája bezáratik (1Pt 2,2), általuk bizonyítjuk hitünk valódiságát (Jak 2,13-7). Rendkívül ajánlatos, hogy a mi „megtartó Istenünknek tudományát ékesítsük mindenben” (Tit 2,10). Semmi sem dicsőíti Krisztust jobban, mint az, ha azok, kik az Ő nevét viselik, – az Ő képesítése által – folytonosan Hozzá hasonló életet élnek, minden cselekedetükben krisztusi lelkület vezeti őket. Ugyanaz a Szellem, mely az apostolt arra indította, hogy ezzel a bevezetéssel kezdje állítását Krisztusnak e világba jöveteléről, a bűnösök megmentésére: „Igaz beszéd ez…”, arra késztette őt, hogy ezt írja: „Igaz beszéd ez… hogy, igyekezniük kell jó cselekedetekben elől járni azoknak, akik Istenben hivőkké lettek” (Tit 3.8).
7. Hasznot nyerünk az Írásokból, amikor megtanítanak a jócselekedetek igazi hatáskörére.
Ez magába foglalja
kötelességeinknek teljesítését minden körülményben, melybe Isten helyezett
minket. Érdekes és hasznos megjegyezni az első „jó cselekedetet” a
Szentírásban (amint le van írva): Üdvözítőnknek megkenetését Mária által
Bethániában (Mát 26,10; Márk 14,6).
Az emberek dicséretével vagy gyalázatával mit sem törődve, Jézusra „tékozolta”
drága kenetét. Egy másik nőtanítvány, Dorkás (Csel 9,36), szintén meg van
említve, mint aki „gazdag volt jó
cselekedetekben”.
Az imádat után következik a szolgálat, dicsőítve Istent az emberek között és gazdagítva másokat.
„Hogy járjatok méltóan az Úrhoz, teljes tetszésére, minden jó cselekedettel gyümölcsöt teremvén…” (Kol 1,10). A gyermekek nevelése (nem magukra hagyása!), a (lelki) jövevények befogadása, a szentek lábmosása (szolgálva földi szükségeiket), és a nyomorultaknak nyújtott segítség (1Tim 5,10) „jó cselekedeteknek” neveztetnek. Ha bibliatanulmányozásunk nem tesz minket Jézus Krisztus jobb vitézeivé, jobb polgáraivá ennek az országnak, jobb családtagokká földi otthonunkban (kedvesebbekké, gyöngédebbekké, önzetlenebbekké), ha nem „készít fel minket minden jó cselekedetre”, úgy teljesen haszontalan az egész.
