Akik Isten nélkül élnek, szüntelen keresik a tartós örömöt, de nem találják azt; küszködnek és fáradoznak eléréséért, de hiába. Mivel szívükben elfordultak Istentől, lefele tekintenek az öröm után, ahol pedig nincs. Elutasítva a lényeget, mohón futnak az árnyék után, csak azért, hogy az csúfot űzzön velük. Mennyei szuverén rendelkezés, hogy semmi sem teheti igazán boldoggá a bűnösöket csak egyedül Isten a Krisztusban; de ezt ők nem hiszik, s ezért egyik teremtménytől a másikhoz mennek, egyik repedezett kúttól a másikhoz fordulnak, kutatva, hogy hol található a legjobb öröm. Minden világi élvezet, mely vonzza őket, így szól: „Nálam található”. De nem sokára csalódást éreznek. Ennek ellenére tovább folytatják keresésüket, ma ugyanabban az élvezetben, mely tegnap megcsalta őket. Ha számos próbálkozás után rájönnek az egyik teremtmény vigaszának ürességére, akkor a másik felé fordulnak, csak azért, hogy megerősítsék Urunk szavait: „Aki ebből a vízből iszik, újból megszomjúhozik” (Ján 4,13).
Most lássuk a másik szélsőséget: vannak keresztyének, kik úgy hiszik, hogy örülni bűnös dolog. Számos hívőt úgy tanítottak – többnyire hallgatólagos beleértéssel s példaadással inkább, mint szószerinti tanítással -, hogy kötelesek búskomornak lenni. Azt képzelik, hogy a jókedv érzelmeit az ördög, mint világosság angyala hozza létre. Úgy gondolják, hogy boldognak lenni egy ilyen világban, melyben mi élünk, ez a gonoszság egy válfajához tartozik.
„Szüntelen örüljetek!” (1Tessz 5,16). Bizonyára lehetetlen, hogy veszélyes legyen az, amit Isten parancsolt számunkra. Az Úr nem helyezte embargó alá az örvendezést. Nem, hanem a Sátán az, aki azt akarja, hogy hárfáinkat a fűzfákra függesszük. Nem található a Szentírásban ilyen előírás: „Szomorkodjatok az Úrban szüntelen, ismét mondom, szomorkodjatok!”; de van buzdítás, mely sürget minket: „Örvendezzetek, ti igazak az Úrban! Mert a hívekhez illik a dicséret!” (Zsolt 33,1). Az egyetlen bűn, amit elkövethetsz az Ő szerelmi lakomája ellen, az, ha visszatartod magad. „Gyönyörködjék lelketek kövérségben” (És 55,2) – ez nem csak a mennyben levő szentekre vonatkozik, hanem azokhoz, kik még e földön élnek. Mindezek rávezetnek minket, hogy kijelentsük:
1. Akkor nyerünk hasznot az Igéből, amikor megértjük, hogy az örvendezés keresztyén kötelességünk.
„Örüljetek az Úrban mindenkor: ismét mondom, örüljetek!” (Fil 4,4). A Szent Szellem itt úgy beszél az örvendezésről, mint egy személyes, jelenlevő és folytonos kötelességről, mit Isten népének be kell töltenie. Az Úr nem hagyta a mi szabad választásunkra, hogy örvendezők, vagy szomorkodók legyünk; ellenkezőleg, az örvendezést kötelességünkké tette. Nem örülni: mulasztási vétek!
Nem testi öröm az, melyre buzdítunk itt (testi öröm alatt oly örömöket értünk, melyek testi forrásokból fakadnak). Haszontalan dolog földi gazdagságban örömet keresni, mert az sokszor szárnyakat növeszt, s elszáll. Vannak, akik a családi körben keresik örömüket, de ez többnyire néhány évig tart csupán. Ha mi „szüntelen kell örvendjünk” akkor szükséges, hogy örömünknek örökké tartó tárgya legyen. Nem is valamilyen fanatikus örömre utalunk ezzel. Vannak feltüzelhető kedélyű emberek, kik csak akkor boldogok, ha félig eszüket vesztették, de aztán rettenetes a kijózanodásuk. Nem ilyen a keresztyén öröm; mi egy értelmes, tartós, Istenben való gyönyörködést értünk ez alatt. Isten minden tulajdonsága, amit hit által szemlélünk, a szívet ujjongásra készteti. Az evangélium minden kitétele, ha helyes megértéssel párosul, örömet és dicséretet vált ki.
Az örvendezés a keresztyén kötelességek közé tartozik. Talán valaki kész felkiáltani: „Örömteli és bánatos érzelmeim felett nem tudok uralkodni; körülményeimhez képest vagyok vidám, vagy szomorú, s erről nem tehetek”. De mi ismételjük: „Örüljetek az Úrban!” – ez egy isteni parancs, és emberileg szólva az engedelmesség nagymértékben az ember saját akaratától függ. Felelős vagyok érzelmeimet kontroll alatt tartani. Igaz, hogy nem tehetek róla, ha szomorúság tölt el, szomorú gondolatok között járva, de elmémet elterelhetem ezen gondolatoktól. Kiönthetem szívem az Úr előtt, hogy vigaszt nyerjek, s Reá vethetem minden terhemet. Kegyelem töltheti be szívem miközben az Ő jóságáról, ígéreteiről elmélkedem, s arról a dicső jövőről, mely reám vár. Tőlem függ, hogy felkelek, s a fényre állok, vagy elrejtőzöm az árnyak között.
2. Hasznot nyerünk az Igéből, amikor megtanuljuk, miben áll az igazi öröm titka.
Ezt a titkot az 1Ján 1,3-4. fedi fel. „Közösségünk van az Atyával és az Ő Fiával, a Jézus Krisztussal. És ezeket azért írjuk néktek, hogy örömetek teljes legyen”. Ha figyelembe vesszük, milyen gyenge és sekélyes az Istennel való közösségünk, úgy nem csoda hogy oly sok keresztyén viszonylag örömtelen. Ha a boldogságot fenn akarjuk tartani, szükséges, hogy elménk állandóan, szilárdan Krisztussal foglalkozzék. Csak ahol nagy hit van, és ebből fakadó nagy szeretet – ott létezik nagy öröm.
„Örüljetek az Úrban mindenkor!” Nincs más „tárgy”, melyben „mindenkor” tudnánk örvendeni. Minden más változik és viszonylagos. Ami ma kedvezőnek bizonyul, holnap talán lehangoló lesz. De az Úr szüntelen ugyanaz, benne éppúgy örvendhetünk az ínségben, mint a bőség idején is. Mintegy segítségképpen a következő igevers így szól: „A ti szelídlelkűségetek (mértékletességetek – angol ford.) ismert legyen minden ember előtt. Az Úr közel!” (Fil 4,5). Légy mértéktartó minden külső dologhoz való viszonyulásodban. Ne ragadtasson el, ha jól mennek a dolgok, és ne keseredj el, ha nyomorúsággal teljesek. Ne hidd el magad, ha a világ rád mosolyog, és ne ess kétségbe, ha fogait csikorgatja. Közönnyel viszonyulj a külső körülmények iránt: minek annyit foglalkozni velük, mikor maga az Úr „közel van”, itt van mellettünk!? Ha kemény üldöztetésben lesz részünk, ha nagy súllyal nehezednek ránk földi veszteségek: az Úr „igen bizonyos segítség a nyomorúságban” (Zsolt 46,1) – azonnal kész fenntartani és támogatni azokat, kik Rá bízzák magukat. Ő gondot visel rólad, tehát „semmi felől ne aggódjál!” (Fil 4,6). A világi embert nyomasztó gondok gyötrik, de a keresztyén ezektől szabad kell legyen.
„Ezeket beszéltem néktek, hogy megmaradjon bennetek az én örömem és a ti örömetek beteljék” (Ján. 15,11). Amint Krisztusnak e drága szavain elmélkedünk és szívünkbe zárjuk, lehetetlen, hogy örömet ne fakasszanak. A szív oly mértékben válik örvendezővé, amilyen mértékben növekszik a Jézus Krisztus megismerésében, s az iránta való szeretetben, s mindez az Ige által történik. „Ha szavaidat hallattad, én élveztem azokat; s a szavaid örömömre váltak nékem és szívemnek vigasságára” (Jer. 15,16). Igen, az Úr szavával táplálkozva, készek vagyunk szívünkben zengedezni az Úrnak.
„Hadd menjek be Isten oltárához, vigasságos örömömnek Istenéhez” (Zsolt. 43,4). Miként Spurgeon helyesen mondja: „Mily nagy ujjongással illik a hívőknek Krisztushoz közeledniük, Akinek az oltár csak előképe volt! A tisztább látás még nagyobb erőt kölcsönöz a vágyódásnak. Nem az oltár önmagában volt az, mire a zsoltáros gondolt, hisz nem hitt a ceremómiák pogány szemléletében – hanem lelke szellemi közösség után vágyott: Istennel való közösségre ezáltal. Mit ér az istentisztelet minden pompája, külsősége, ha az Úr hiányzik belőle? Nem egyéb az, csak üres hüvely. Figyeld meg a szent elragadtatást, mellyel Dávid szól Uráról. Nem csak „örömének” nevezi Őt, hanem „vigasságos örömének”; nem csupán örömének adója, forrása, fenntartója, hanem maga az öröm, lényege, magva.
„Habár a fügefa nem fog virágozni, a szőlőkben nem lesz gyümölcs, megcsal az olajfa termése, s a szántóföldek sem teremnek eleséget, kivész a juh az akolból, és nem lesz ökör az istállóban: de én örvendezni fogok az Úrban, és vigadok az én szabadító Istenemben!” (Hab. 3,17-18). Ez az, amiről a világi embernek fogalma sincs; sőt, sajnos, ennek megtapasztalásától sok névleges keresztyén is idegen! A lelki és szellemi örök öröm kútfeje egyedül Istenből ered; egyedül Tőle árad ki. Régtől fogva ezt vallotta az Egyház, midőn így szólt: „Minden forrásaim tebenned vannak” (Zsolt. 87,7). Boldog, aki igazán megismerte ezt a titkot!
3. Hasznot nyerünk az Igéből amikor meglátjuk az öröm nagy értékét.
Az öröm olyan a lélek számára, mint a szárny a madárnak, ez képesíti őt a földi dolgok fölött magasan szárnyalni. Ezt világosan kifejezi Neh. 8,10: „Az Úrnak öröme a ti erősségetek”. Nehémiás kora fordulópont volt Izráel történetében. Egy maradék nép megszabadíttatott Babilóniából s visszatért Palesztínába. A törvény, amit oly sokáig elhanyagoltak a fogságban, most visszaállíttatott az újjá formált nemzetközösség alkotmányává. Miközben a múlt számos bűneire emlékeztek, könnybelábadt szemmel adtak hálát azért, hogy ismét, mint nemzet álltak fel, s az istentisztelet, és az Úr törvénye az őt megillető helyre kerültek. Vezetőjük, tudta, hogy ha a nép lelke elbágyad, nehezen tudnak szembeszállni s legyőzni a helyzetükből fakadó nehézségeket, ezért így szólt hozzájuk: „Szent e nap a mi Urunknak (ez ünnepnap Istennek szenteltetett), ezért ne bánkódjatok, mert az Úrnak öröme a ti erősségetek!”
A bűnvallásnak s az afölött való bánkódásnak meg van a maga helye, s az Istennel való közösség nem tartható fenn nélkülük. De amikor igaz megtérést gyakoroltunk s Istennel kibékültünk, akkor „a hátul levő dolgokat” el kell felejtenünk, s az „előttünk levő dolgok” elérésére kell teljes szívvel törekednünk (Fil. 3,13). Csakis úgy tudunk gyorsan előre törni, ha szívünk örvendező. Nehezek annak léptei, aki ahhoz a helyhez közeledik, ahol szeretett hitvese felravatalozva, holtan fekszik! De mily életteljes annak mozgása, ki siet mennyasszonyával találkozni! A siránkozás alkalmatlanná tesz minket az élet harcaira. Ahol kétségbeesés uralkodik, ott nincs erő az engedelmességre. Hol nincs öröm, ott nem lehet imádat sem.
Kedves testvérem, tennivalóink vannak, melyeket teljesítenünk kell; embertársainkat szolgálnunk kell; a kísértéseket le kell győzzük, harcainkat meg kell harcoljuk: s tapasztaljuk, hogy csak oly mértékben vagyunk erre képesek, amennyiben szívünk az Úrban örvend. Ha lelkünk Krisztusban megnyugszik, ha szívünk a Szellem túláradó örömével megtelik, a munka könnyű lesz, a kötelesség édessé, a fájdalom elviselhetővé válik, a keresztet türelemmel hordozzuk. Sem a múlt bukásaira való emlékezésem, sem a jövőre szóló heves elhatározások nem segítenek rajtunk. Magáról az Üdvözítőről feljegyezték: „Aki az előtte levő örömért, elszenvedte a keresztet, megvetve a gyalázatot” (Zsid. 12,2 angol ford.).
4. Hasznot nyerünk az Igéből, amikor figyelembe vesszük az öröm forrását.
Az öröm forrása a hit: „A reménységnek Istene töltsön be titeket minden békességgel és örömmel a hivésben” (Róm. 15,13). Csodálatos gondoskodás van az evangéliumban – akár azt nézzük, mit elvesz tőlünk, akár azt, mit ad nekünk -, mely békés és tartós sugárzást kölcsönöz a keresztyén szívnek. Elveszi vétkességünk terhét, s békét hirdet felkorbácsolt lelkiismeretünknek. Elfordítja Isten rettentését, s a halál fájdalmát, melyek nagy súllyal nyomják a lelket, míg ítélet alatt van. Istent magát ajándékozza nekünk, mint szívünk osztályrészét, mint közösségünk tárgyát. De ez áldások birtokába csakis személyes elsajátítás által jutunk. A hitnek kell azokat elfogadnia, s ha ezt megteszi, úgy a szív békével és örömmel telik meg. És az öröm megmaradásának titka az, hogy ne gátoljuk meg az áldások áramlását, hogy úgy folytassuk, ahogy elkezdettük. A hitetlenség az, mely eldugaszolja az áldás csatornáját. Ha a hőmérő körül hideg van, ne csodálkozz, ha alacsony szintet mutat. Ha gyenge a hited, örömed sem lehet erős.
Naponta szükséges imádkoznunk az evangélium drága voltának új felismeréséért, az abban rejlő áldások és ígéretek friss elsajátításáért; s akkor örömünk is meg fog újulni.
5. Hasznot nyerünk az Igéből, amikor gondosan vigyázunk az öröm megtartására.
A Szent Szellemben való öröm teljesen különbözik a természetes szellemi virgoncságtól. A szívünkben és testünkben lakozó Vigasztaló hozza létre azt, felmutatva számunkra Krisztust, mint aki teljesen elégséges bűneink bocsánatára, és az azoktól való megtisztulásra. Így megbékéltet minket Istennel; s kiformálja bennünk Krisztust, megvalósítja uralmát lelkünkben, kimunkálva bennünk az iránta való engedelmességet. Nem lehet próbatétel, vagy kísértés, mely visszatartana minket ettől az örömtől, mert a parancs így szól: „Örüljetek az Úrban mindenkor.” Aki e parancsot adta, ismeri emberi létünknek minden árnyas oldalát, a bűnöket és fájdalmakat, melyek zaklatnak minket, a „sok nyomorúságot” melyeken keresztül kell nékünk Isten országába bemennünk. A természeti vidámság figyelmen kívül hagyja a földi élet sóhajait. Hamar megreked a jelenlevő élet nehézségei között; nem képes túlélni a bánatot, vagy az egészség elvesztését. Ámde ez az öröm, melyre buzdítva vagyunk, nem korlátozódik semmilyen életkörülményre, vagy vérmérsékleti jellegre; sem nem ingadozik változó kedélyünk s anyagi körülményeink szerint.
A természetes érzelmek is kifejezésre juthatnak bennünk, hisz maga Jézus is sírt Lázár sírjánál. Azonban Pállal együtt vallhatjuk: „mint szomorkodók s mégis, mindig örvendezők” (2Kor. 6,10). A keresztyén ember is van úgy, hogy nehéz terhek alatt roskadozik. Élete lehet megpróbáltatások sorozata. Tervei meghiúsulhatnak, s a sír elragadhatja tőle szeretett társát. Csalódások és szomorúságok alatt is arra inti őt az Úr, hogy „örvendezzen”. Nézd az apostolokat Filippi börtönében, lábaik kalodába szorítva, hátuk véresre szaggatva a rettenetes korbácsütésektől, melyeket kaptak. Mivel voltak elfoglalva? Zúgolódással, morgolódással? Azt kérdezték, hogy: „Hát ilyen bánásmódot érdemeltük mi?”? Nem! „Éjféltájban pedig Pál és Silás imádkozva, énekkel dicsőítették az Istent” (Csel. 16,25). Mivel nem volt megtűrt bűn életükben s engedelmesen jártak az Úrral, ezért a Szent Szellem szabadon feltárhatta szívük számára Krisztus dolgait, ezáltal szívük túláradóan betelt örömmel. Ha kívánjuk, hogy örömünk megmaradjon, úgy őrizkednünk kell a Szent Szellem megszomorításától.
Amikor Krisztus uralma megvalósul a szívben, igazi öröm tölti azt be. Amikor Ő ural minden vágyat, Ő a forrása minden szándéknak, Ő győz le minden testiséget, akkor öröm tölti be a szívet, s dicséret száll az ajkakról. Ennek birtoklása magába foglalja a kereszt naponkénti, sőt óránkénti felvételét; Isten úgy rendelte, hogy nem bírhatjuk egyiket a másik nélkül. Az önmegtagadás, „jobb-kezünk levágása, jobb szemünk kivájása” az a sugárút, melyen keresztül a Szent Szellem betölti a szívet, magával hozva Isten helyeslő mosolyának örömét, s szeretetének bizonyosságát s tartós velünk maradását. Nagyon sok függ attól is, milyen lelkülettel indulunk a világba minden napkezdéskor. Ha azt várjuk, hogy az emberek babusgassanak s dédelgessenek, úgy csalódások fognak elkeseríteni minket. Ha arra vágyunk, hogy büszkeségünket kiszolgálják, előttünk meghajoljanak, úgy nagyot fogunk csalódni, amennyiben ez nem történik meg. A boldogság titka abban áll, hogy magunkról elfelejtkezünk, s mások boldogságát igyekszünk keresni. „Jobb adni, mint kapni”, tehát örömteljesebb másokat szolgálni, mint másoktól kiszolgálva lenni.
6. Hasznot nyerünk az Igéből, amikor igyekszünk az öröm akadályait kikerülni.
Miért van, hogy sok keresztyén arca örömtelen? Nemde mindannyian mint világosság és nappal fiai születtek újjá? „Isten világosság, és nincsen Őbenne semmi sötétség” (1Ján. 1,5). Szívünk csak akkor tud igazán örvendezni, ha Istennel járunk a világosságban. Ha szándékosan megtűrünk életünkben olyan dolgokat, melyek ártanak a Vele való közösségünknek, lelkünkben sötétség és hidegség támad. A testnek való kedvezés, a bűnös vággyal való barátkozás, a tiltott ösvényeken való indulás – ezek azok, melyek lelki életünket elködösítik s örömtelenekké, boldogtalanokká tesznek.
Dávidnak így kellett kiáltania: „Add vissza nekem a te szabadításodnak örömét” (Zsolt. 51,12). Mert elpuhulttá és önelégültté vált, engedékeny volt a testtel szemben. A kísértés jelentkezett, s nem volt ereje ellenállni. Engedett a kísértésnek, s egyik bűn lánc-szerűen követte a másikat. Visszaesett hívővé vált, Isten boldogító hatásköréből kiesett. A meg nem vallott bűn keményen nehezedett lelkiismeretére. Ha szeretnénk elkerülni egy ilyen bukást, ha nem akarjuk elveszíteni örömünket, akkor énünket meg kell tagadjuk, a test érzületeit és kívánságait keresztre kell feszítsük. Szüntelen, éberen őrködnünk kell a kísértéssel szemben. Időt kell töltenünk imában. Innunk kell az élő vizek forrásából. Legyünk buzgók az Úrért.
7. Hasznot nyerünk az Igéből, amikor igyekszünk megőrizni a szomorúság és öröm közti „egyensúlyt”.
Ha keresztyén hitünk egyik alapvető ismertetőjele az, hogy örömöt hoz létre, úgyszintén rendelkezik egy ezzel majdnem egyenlő erősségű hatással, mely szomorúságot támaszt bennünk – ünnepélyes, emberhez illő, nemes szomorúságot. „Mint bánkódók, noha mindig örvendezők” (2Kor. 6,10) – ez a keresztyén élet alapszabálya. Ha a hit fénysugara természeti állapotunkra hull, leleplezi bűneinket, akkor ennek egyik hatása a szomorúság lesz. Semmi sem visszataszítóbb annál – s nincs biztosabb ismertetőjele a felszínes jellemnek, hanyagságnak, tétlenségnek – mint a gondtalan, üres öröm, melynek fundamentumában nincs ott mélyen a csendes, türelmesen viselt szomorúság, bánat, azért, mivel tudom, hogy milyen vagyok, s milyen kellene lennem. Afelett való bánkódás ez, hogy kitekintve a világra a szórakozások s mulatságok mögött látom a pokol tüzét égni, s tudom, mi az, ami felé az emberek rohannak! Az, Aki örömnek olajával kenetett fel társai felett (Zsolt. 45,7), egyszersmind a „fájdalmak embere s betegségek ismerője” is volt. S e jellemvonások mindegyike bizonyos mértékben ismét feltűnlik minden szívben, az Ő Evangéliumának igazi befogadása nyomán. Mert egyfelől azáltal, hogy félelmeinket elveszi, s az Istennel való közösségbe vezet be minket, és örömnek olajával ken fel bennünket; másfelől pedig, hogy romlottságunkat megláttatja, érezteti velünk, a test és Szellem között fennálló harc folytán szomorúságot áraszt belénk, amely ilyen szavakban nyer kifejezést: „Ó, én nyomorult ember!” (Róm. 7,14). E két dolog nem mond ellent egymásnak, hanem harmonikusan kiegészíti egymást. A páskabárányt keserű füvekkel kellett fogyasztani (2Móz. 12,8)…
Azonban ez mégsem igazi egyensúly: „Mint bánkódók, noha mindig örvendezők” kell legyünk! Ámen
