A Szent Írások mindenestől természetfölöttiek. Isteni kijelentések. „A teljes Írás Istentől ihletett” (2Tim, 3,16). Ez nem csak annyit jelent csupán, hogy Isten magas eszmékhez emelte elméjüket, hanem hogy irányította gondolataikat, Ő diktált minden egyes szót, melyet használtak. „Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó, hanem a Szent Szellemtől indíttatva szóltak az Istennek szent emberei” (2Pét.1,21).
Az Írások egy természetfeletti Istenről tesznek bizonyságot. A huszadik század isten-fogalma, melyet az úgynevezett „keresztyén” országokban a nép nagyobb része elfogad, rohamosan az ókori bálványoknak tulajdonított jellemet ölti fel. Ezzel éles ellentétben a Szentírás Istene olyan tökéletes és oly tulajdonságokkal rendelkezik, melyeket puszta emberi értelem soha nem tudott volna kitalálni.
Istent csakis az önmagáról adott természetfölötti kijelentés által lehet megismerni. Még mindig igaz, hogy „e világ a bölcsesség által nem ismerte meg Istent” (1Kor 1,21). Ahol az Írások mellőzve vannak, ott Isten csak egy „ismeretlen Isten” (Csel 17,23). Azonban az Írásoknál még valami többre van szükség, mielőtt a szellemünk Istent megismerhetné, megismerve Őt valóságos, személyes, életbevágó módon. A fennálló gyakorlat azonban azt feltételezi, hogy Isten ismerete megszerezhető az Ige tanulmányozása által, éppúgy, ahogy vegytani ismeretre szert lehet tenni egy megfelelő kézikönyv alapos áttanulmányozásával. Isten intellektuális ismerete megszerezhető így, de szellem szerinti ismerete soha. Egy természetfölötti Isten csakis természetfölötti módon ismerhető meg, Istennek egy szívhez szóló természetfölötti kijelentése folytán. „Isten ugyanis, aki ezt mondta: ’Sötétségből világosság ragyogjon fel’, Ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete a Krisztus arcán” (2Kor.4,6. új ford.). Isten csakis természetfölötti képesség által ismerhető meg. Krisztus világosan beszélt erről, mikor azt mondta, „Ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja meg az Isten Országát” (Ján.3,3). Egy újjá nem született embernek nincs szellem szerinti látása Isten felől. „Érzéki ember pedig nem foghatja meg az Isten Szellemének dolgait: mert bolondságok néki; meg sem értheti, mivelhogy szellemileg ítéltetnek meg” (1Kor.2,14).
Isten természetfölötti ismerete egy természetfeletti tapasztalatot hoz létre, és ez az, amitől a mai gyülekezetek tagjainak túlnyomó része teljesen idegen. A „vallás” manapság többnyire a „régi Ádámnak” kiigazítását jelenti. Még ahol egészséges tan található, gyakran halott, megmerevedett ortodoxia az is. Nincs mit csodálkozni ezen: mindig is így volt ez, akkor is, amikor Krisztus e földön élt. A zsidók nagyon ortodoxok (tiszta/igaz hitűek) voltak. Abban az időben mentesek voltak a bálványimádástól. A templom ott állt Jeruzsálemben, a törvényt magyarázták, Jáhvét imádták. És mégis, Krisztus kénytelen volt ezt mondani nekik: „Aki engem elküldött, ti azt nem ismeritek!” (Ján.7,28). „Sem engem nem ismertek, sem az én Atyámat; ha engem ismernétek, az én Atyámat is ismernétek” (Ján.8,19). „Az én Atyám az, aki dicsőít engem, akiről ti azt mondjátok, hogy a ti Istenetek; És nem ismeritek Őt.” (Ján.8,54,55). Ez egy oly népnek volt mondva, akiknél ott voltak az Írások, szorgalmasan kutatták, és Isten Igéjeként tisztelték azokat! Nagyon jól ismerték Istent elméletileg, de szellem szerinti ismeretük nem volt róla.
Amint akkor volt a zsidóságban, úgy van ma a keresztyénségben. A Szentháromságot „hívők” sokasága mindenestől távol tartja magát Istennek egy természetfölötti, vagy szellem szerinti ismeretétől. Minek alapján állítjuk mi ezt ilyen bizonyosan? A következő igazság szerint: a gyümölcs jellege elárulja a fa természetét, melyen termett; a víz minősége tanúskodik a forrásról, melyből fakadt. Isten természetfölötti ismerete természetfölötti tapasztalatot eredményez, és e természetfölötti tapasztalat természetfölötti gyümölcsökben nyilvánul meg. Istennek az ember szívében való tényleges lakozása gyökeresen forradalmasítja, átformálja egész életét. Ami így létrejön, azt a természet önmagában képtelen megvalósítani, sőt, egyenesen ellentéte annak. A hitvalló átlag-keresztyének életében semmi sincs, amit ne lehetne az alaptermészet számlájára írni. Ámde Isten valódi gyermekénél egészen más a helyzet. Ő valóban, a kegyelemnek egy csodája; „új teremtés Krisztus Jézusban” (2Kor. 5,17). Tapasztalata, élete természetfölötti.
Egy keresztyén természetfölötti tapasztalata nyilvánvaló Istennel kapcsolatos magatartásában. Mivel isteni életet hordoz magában, mert „isteni természet részese lett” (2Pét.1,4), szükségszerűen szereti Istent, szereti Isten dolgait, szereti mindazt, amit Isten szeret; és ezzel szemben gyűlöli azt, amit Isten gyűlöl. Ezt a természetfölötti tapasztalatot Isten Szelleme munkálta ki benne, éspedig az Ige által. A Szellem sohasem munkálkodik elválasztva az Igétől: Az Ige által elevenít meg, győz meg a bűnről, szentel meg. Az Ige által adja a bizonyosságot, általa eredményez a szentekben növekedést. Eszerint bárki közülünk megállapíthatja az Ige olvasásából és tanulmányozásából nyert haszon mértékét azon hatások alapján, melyeket létrehoztak bennünk.
Aki igazán és szellem szerint hasznot nyert az Írásokból, az:
- Egyre világosabb felismeréssel rendelkezik Isten igényeit illetőleg.
A Teremtő és teremtmény közti nagy vita az volt, hogy ki legyen az Isten: – A Teremtő, vagy pedig a teremtmények; az Ő bölcsessége, vagy pedig az övék szolgáljon cselekedeteik alapszabályaként. Lucifer bukását az okozta, hogy nehezére esett alárendeltségben élnie Alkotója iránt. „Ezt mondád szívedben: Az égbe megyek fel, az Isten csillagai fölé helyezem ülőszékemet,… és hasonló leszek a Magasságoshoz” (És.14,13.14).
A bűn elidegenítette az embert Istentől (Ef.4,18). Szíve idegen lett iránta. Akarata ellene szegül, gondolata ellenségeskedés Ővele szemben. Ezzel ellentétben a megváltás helyreállít minket Isten számára: „Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, mint igaz a nem igazakért, hogy minket Istenhez vezéreljen” (1Pét. 3,18). Jogilag ez már megtörtént; tapasztalatilag most folyamatos megvalósulásban van. A megváltás Istennel való kibékülést jelent; s ez magába foglalja, hogy a bűnnek rajtunk levő uralma megtört, a bennünk levő ellenségeskedés meghalt, s a szív Isten számára meg lett nyerve. Ebből áll az igazi megtérés: minden bálvány lerombolása, a csalfa világ üres hiábavalóságairól való lemondás, és Istennek, mint osztályrészünknek, uralkodónknak elfogadása, hogy Ő legyen számunkra minden mindenekben. A macedóniai keresztyénekről azt olvassuk, hogy „először önmagukat adták az Úrnak” (2Kor.8,5). Az igazán megtértek vágya, és elhatározása, hogy „ezután ne maguknak éljenek, hanem annak, aki érettük meghalt és feltámadott” (2Kor 5,15).
Az igazán megtért emberek odaszánják magukat „Istennek, mint akik a halálból életre keltek” és az ő tagjaikat, „igazságnak fegyvereiül az Istennek” (Róm. 6,13). Ez az Ő igénye irántunk: hogy legyen a mi Istenünk, s ennek megfelelően szolgáljuk Őt, tegyük meg mindazt teljesen és fenntartás nélkül, amit Ő követel, kiszolgáltatva magunkat teljesen Neki (lásd Lukács 14,26.27.33.). Istenre tartozik, hogy törvényt alkosson, előírjon, határozatot hozzon számunkra; mi reánk pedig tartozik a köteles engedelmesség, hogy alárendeljük magunkat az Ő irányításának, uralmának, s rendelkezésére álljunk tetszése szerint.
Istent elismerni a mi Istenünknek azt jelenti, hogy átadjuk Neki szívünk trónját. Mondjuk a zsoltárossal, nem képmutatóan, hanem őszintén „Isten! Én Istenem vagy Te! Jó reggel kereslek Téged!” (Zsolt.63,2). Nos, ez attól függően válik valós tapasztalatunkká, ahogyan hasznot nyerünk az Írásokból. Csak az Igében vannak kijelentve és érvényre juttatva Isten követelései, és amilyen mértékben egyre világosabb és teljesebb látást nyerünk Isten igényeiről, s alárendeljük magunkat azoknak, oly mértékben részesülünk valódi áldásban.
2. Nagyobb félelemmel viseltetik Isten fensége iránt.
„Féljen az Úrtól mind az egész föld, rettegjen tőle minden földi lakó” (Zsolt.33,8). Isten olyannyira fölöttünk áll, hogy az Ő fenségének gondolata is remegésre kellene indítson minket. „Igen rettenetes Ő a szentek gyűlésében, és félelmetes mindazokra, akik körülötte vannak” (Zsolt.89,8).
„A bölcsességnek kezdete az Úrnak félelme” (Préd.9,10); és a „bölcsesség” az „ismeretnek” helyes használatát jelenti. A gonoszokról ez van írva: „Nincs istenfélelem az ő szemük előtt” (Róm.3,18). Nem vesznek tudomást az Ő fenségéről, sem az Ő tekintélyéről, egyáltalán nem veszik figyelembe parancsait, egy cseppet sem riadnak meg amiatt, hogy meg fogja ítélni őket. Ámde az Ő szövetséges népének Isten megígérte „Az én félelmemet adom az ő szívükbe, hogy el ne távozzanak tőlem” (Jer 32,40).
„Az Úrnak félelme a gonosznak gyűlölése” (Péld.8,13). És ismét, „Az Úrnak félelme által távozhatunk el a gonosztól” (Péld.16,6). Aki Isten félelmében él, tudatában van annak, hogy „minden helyeken vannak az Úrnak szemei, nézve a jókat és a gonoszokat” (Péld.15,3), ezért éppoly lelkiismeretesen jár el a rejtett, kis dolgaiban, mint a nyilvánosakban. Aki elretten bizonyos bűnök elkövetésétől, mivelhogy mások látják, de nem habozik azok elkövetésében, amikor egyedül van, abból még hiányzik az igaz istenfélelem. Úgyszintén az az ember is, aki megzabolázza nyelvét, amikor keresztyén körben van, de nem tesz így máskor, abban sincs istenfélelem. Aki igazán újjászületett, az fél attól, nehogy engedetlen legyen Isten iránt, vagy dacoljon Vele szemben. Semmiképpen sem akar ilyet tenni. Nem, az ő legmélyebb óhaja az, hogy „Mutasd meg nekem a Te utadat, hogy járhassak a te igazságodban, és teljes szívvel féljem nevedet” (Zsolt.86,11).
Azonban, még a szentek is tanítva kell legyenek az Úr félelmére (Zsolt.34,11). S e tanítás is, mint mindig, az Írások által adatik számunkra (Péld.2,5). „Az Úr félelmében légy egész napon” (Péld.23,17).
3. Mélyebb tisztelettel viselkedik Isten parancsaival szemben.
A bűn a legnagyobb felségsértés és lelki anarchia: Isten uralmának visszautasítása, az Ő tekintélyének megvetése, az Ő akarata ellen való lázadás. A bűn az, hogy saját utunkra tértünk. Az üdvösség pedig a bűntől való szabadítást jelenti; annak vétkességétől, hatalmából és büntetésétől való szabadulást. Ugyanaz a Szent Szellem, mely meggyőz minket arról, hogy Isten kegyelmére van szükségünk, meggyőz minket arról is, hogy szükséges, hogy Isten akarata uraljon minket. Isten ezt ígérte az Ő szövetséges népének: „adom az én törvényemet az ő elméjükbe, és az ő szívükbe írom azokat, és leszek nékik Istenük” (Zsid.8,10).
Minden újjászületett lélekben ott van az engedelmesség Szelleme. Krisztus azt mondta: „ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet” (Ján. 14,23). Íme, itt van egy próbateszt: „Arról tudjuk meg, hogy megismertük Őt, ha az Ő parancsolatait megtartjuk” (1 Ján.2,3). Közülünk senki sem képes azokat tökéletesen megtartani, de minden egyes keresztyén teljes szívvel kívánja és törekszik is rá.
Jézus nem azért jött, hogy eltörölje a törvényt, hanem hogy betöltse azt (Mát.5,17). És iránta való szeretetünknek nem kedves érzelmekben vagy szép szavakban kell kifejeződnie, hanem az Ő parancsainak megtartásában (Ján 14,15); és Krisztus parancsai nem másak, mint Isten parancsai (v.ö. 2 Móz 20, 6).
4. Erősebben bízik Isten elégséges voltában.
Akiben, vagy amiben egy személy leginkább bízik, az az ő „istene”. Sokan bíznak az egészségükben, mások a gazdagságukban; némelyek önmagukban, mások barátaikban. Ami általánosan minden újjá nem született emberre jellemző, az, hogy ők testi erőre támaszkodnak. De a kegyelem által kiválasztottak Istenre hagyatkoznak, hogy ő viseljen gondot rájuk, ő védelmezze és áldja őket akarata szerint. Egy láthatatlan segélyforrásra tekintenek, egy láthatatlan Istenre számítanak és egy rejtett kézre támaszkodnak.
Igaz, van úgy, hogy hitük ingadozik, de még ha elesnek is, sohasem vágatnak ki teljesen. Habár nem mindig egyformán tapasztalják ezt, mégis általános értelemben kifejezi lelküknek állapotát Zsolt. 56,12: „Istenben bízom, nem félek; ember mit árthatna nékem?” Buzgó kérésük ez: „Uram, növeljed a mi hitünket!”.
5. Egyre jobban gyönyörködik Isten tulajdonságaiban.
Akiben az ember leginkább gyönyörködik, az az ő „istene”. A szegény világi ember kielégülését szenvedélyeiben, testi élvezeteiben és birtoklásában keresi. A hívők teljes szívvel vallják: „az Úr az én örökségem” (Jer.sir. 3,24).
A keresztyén képes örvendezni, amikor minden földi vagyona elvétetik tőle (lásd Zsid. 10,34). Ha börtönben fekszik, vérző háttal, még akkor is tud dicséretet énekelni Istennek! (lásd Csel.16,25).
6. Még mélyebben alárendeli magát Isten gondviselésének.
Természetes dolog zúgolódni, amikor dolgaink rosszul mennek; de viszont természetfeletti az, hogy békességünk akkor is megmaradjon (3.Móz.10,3). Természetes dolog, hogy elkeseredünk, ha terveink rosszul sikerülnek; de természetfeletti dolog meghajolni az Ő határozata előtt. Természetes, hogy saját utunkat akarjuk járni, ám természetfeletti ezt mondani: „Ne az én akaratom, hanem a Tied legyen meg!” Természetes dolog lázadozni, amikor egy szeretett személy elvétetik tőlünk halál által; természetfeletti viszont szívből így szólni: „Az Úr adta, és az Úr vette el: legyen áldott az Úrnak neve” (Jób 1,21).
7. Egyre buzgóbban dicsőíti Istent az Ő jóságáért.
A dicséret az olyan szív kifakadása, mely kielégülést talált Istenben. Az ilyen ember imája ez: „Áldom az Urat minden időben, és dicsérete mindig ajkamon van”.
A teljes üzenet letöltése
