Press "Enter" to skip to content

Megfeledkezés önmagunkról

Timothy Keller “Az önmagunkról való megfeledkezés szabadsága” című írásában nagyon fontos igazságokat tár elénk. Ennek alapján tanítottam 2018.12.08-án az Élő Ige Gyülekezettel közösen tartott istentiszteletünkön.

Emlékeztetőül megosztom az üzenetet.

1. Kor. 3:21-4:7

A korinthusi gyülekezetben megosztottság uralkodott. A közösséget eredetileg Pál alapította, de – amint azt az Apollósra és Kéfásratett utalásokból is láthatjuk – később más evangélisták is megfordultak a városban. Következésképpen a helyiek különböző elismert szolgálattevőkkelkerültek szorosabb kapcsolatba – az egyiket Pál mentorálta és tanította, amásikat a szintén nagy tanító hírében álló Apollós támogatta és kente fel aszolgálatra, stb.
Ám ahelyett, hogy ki-ki örült volna alehetőségnek, hogy megismerhette akár Pált, akár Apollóst, a hívek pártoskodnikezdtek, és hatalmi harcokba bocsátkoztak egymással. Különböző szimpatizánscsoportok alakultak, és a gyülekezetben megosztottság támadt.
Az egyik testvér azzal érvelt, hogy Pál apostol – Szent Pál! – tanítványa lévénő formálhat jogot a vezetői pozícióra. A másik testvér arra hivatkozott, hogy őpedig valamely más elismert szolgálattevővel áll szoros kapcsolatban.

A széthúzás hátterében álló legfőbb ok a büszkeség (felfuvalkodottság) és a dicsekvés (kérkedés). Ezért nem tudunk megférni egymásmellett, ezért nincs béke a világban, és ezért képtelen az egyik emberbékességben élni a másikkal. Vizsgáljuk meg a kérdést közelebbről! „Azért senki ne dicsekedjék” – kezdi Pála 3. rész 21. versében, majd a 4. rész 7. versében így fejezi be: „mit dicsekszel?” Különösen figyelemreméltó a 6. vers, ahol arra kéri a korinthusiakat, hogy egyikük se „fuvalkodjék fel, kérkedve az egyikkel amásik ellen”.

„Félre a büszkeséggel és a dicsekvéssel!” – mondjatehát az apostol, s ezzel alázatra int.  Az alázat kérdése pedig mindjárt elvezetbennünket az önértékelés érdekes témájához.

A hagyományos kultúrákban egészen a huszadik századig úgy tartották (és a világ legtöbb kultúrájában mindmáig fennáll az a nézet), hogy a világban tapasztalható minden rosszés gonosz dolog abban gyökerezik, hogy némelyek túl sokat gondolnak magukról.
Mi áll a bűncselekmények és erőszakos cselekedetek többségének a hátterében?
Miért bántja egyik ember a másikat? Miért kegyetlenek az emberek, és miért tesznek annyi rosszat? Valaha úgy hangzott a válasz, hogy a hübrisz miatt (aszó jelentése a görög nyelvben: gőg, elbizakodottság), ugyanis ezt az okotvélték felfedezni az emberek helytelen viselkedése mögött.

A mai modern, nyugati kultúránkban azonban egy ezzel gyökeresen ellenkező kulturális konszenzusra jutottunk. Napjaink oktatási rendszere, a börtönbüntetésre ítélt rabokhoz való viszonyulásunk, és a legtöbb modern jogrend is olyan feltevésen alapul, továbbá a mai lelkigondozás is olyan feltételezésekből indul ki, amely szöges ellentétben áll a korábbival. Ma úgy hisszük – és ez a hiedelem mindentéren mélyen gyökeret vert -, hogy az emberek az önértékelés hiánya miatt, vagyis azért cselekszenek helytelenül, mert túl keveset gondolnak magukról. Ha például egy férj veri a feleségét, vagy egy illető rossz útra tér és bűncselekményt követ el, az azért lehet, mert kevésre tartja, és nem becsülikellőképpen magát. Míg valaha a túlzott önértékelést és az önteltséget véltükfelfedezni a problémák hátterében, ma azt mondjuk, mindennek a rossz önértékelés az oka.

Néhány évvel ezelőtt jelent meg a New York Times magazinban Lauren Slater cikke „The Trouble with Self-Esteem” [Az önértékelés körüli problémák] címmel. Az újságírónő olyan tényekről számolt be, amelyek a szakértők előtt már évek óta ismertek voltak, ám cikke mégis figyelemreméltó, mert azt állítja: nincs bizonyíték amellett, hogy az alacsony önértékelés komoly problémát jelentene a társadalom számára. Az önértékelés témájával kapcsolatban nemrégiben készült 3 tanulmányt idéz, melyek mindegyike ugyanerre jutott, hogy „a magas önértékeléssel rendelkező személyek nagyobb fenyegetéstjelentenek a körülöttük élőkre nézve, mint azok, akiknek alacsony azönértékelésük, és nem az áll országunk legsúlyosabb és legégetőbb problémáinak a hátterében, hogy némelyek rossz érzésekkel gondolnak önmagukra”. Az alacsony önértékelés boldogtalanná tehet, és sok problémát okozhat, de nem akkorát, mint a büszkeség!

Lauren Slater azt mondja, hogy sok-sok évbe telik majd elfogadnunk ezt a szemléletet, mert annyira mélyen beivódott a tudatunkba, hogy az önértékelés hiánya miatt nyúlnak egyesek a kábítószerhez, vetemednek bűncselekményekre, emelnek kezet a házastársukra, és sorolhatnánk.        Az örökkévalóságig is eltarthat, amíg ez a tévhit megdől.

Az „alacsony önértékelésben gyökerező viselkedészavar elmélete” ugyanis roppant vonzó a számunkra, éspedig azért, mert lehetővé teszi, hogy erkölcsi ítélkezés nélkül foglalkozzunk a társadalmi problémákkal, és nem ró ránk egyéb teendőt, mint hogy támogassuk és felépítsük az embereket. A hagyományos kultúrákban egészen másként kezelték az efféle problémákat: szigorúan számon kérték, elítélték és rossznak titulálták azokat, akik helytelenül cselekedtek!

A korinthusiakhoz írt első levél fentiekben idézett szakasza azért nagyon érdekes, mert úgy közelíti meg az önértékelés kérdését és az ember énjét, illetve olyan szemszögből láttatja az olvasóval önmagát, amely a hagyományos és a mai modern/posztmodern kultúrák felfogásától egyaránt különbözik, éspedig teljes mértékben.

Pál három dologra világít rá ebben a szakaszban:

  1. Az ember énjének természetes állapota.
  2. A megváltozott énkép (amelyre Pál eljutott, és amelyet az evangélium hív életre).
  3. Hogyan változhat meg az énképünk?

1.     Az ember énjének természetes állapota.

Pál a 6. versben arra inti a korinthusiakat, hogy ne büszkélkedjenek az egyik emberrel a másik ellen.
Az apostol itt a „büszkeség, büszkélkedés” értelemben általánosan használt hübrisz helyett, szokatlan módon a phüszioó kifejezést választotta. Pál ezen kívül még ötször említi e ritka szót a korintusiakhoz írt első levélben és a kolosséiakhoz írt 2. részében, ám sehol másutt.
Ez tudósok véleménye alapján azzal magyarázható, hogy egy sajátosan páli témáról van szó.

Az apostol szóhasználata nem véletlen, hanem így akar megtanítani valamit a korinthusiaknak az ember énjéről (egojáról). A phüszioó kifejezés szó szerinti jelentése: a rendes méreténél nagyobbra fúj, nagyobbra duzzaszt – ebből ered a „fújtató” szó is.
Ez a roppant érzékletes kifejezés egy emberi szerv képét idézi elénk, amelybe túl sok levegő került, ezért akkorára fúvódott a normális méretéhez képest, hogy bármikor meghasadhat.
Pál azt gondolja, hogy természetes állapotában az ember énje is pontosan így fest.

A metafora rendkívül szemléletes és szokatlan voltára tekintettel úgy vélem, érdemes elidőznünk kissé ennél a képnél, és mélyebben belegondolnunk, hogy vajon mit is akar mondani vele az apostol. Véleményem szerint ez a kép négy dolgot sugall az ember énjének természet-szerű állapotáról, éspedig azt, hogy az ember énje üres, beteg, nyughatatlan és sérülékeny.

Először tehát: üres. A páli kép arra a tényre világít rá, hogy az ember énje legbelül üres.          Fel lett fújva és duzzasztva, de belül nincs semmi, vagyis tökéletesen üres.

Sickness Unto Death [Halálos betegség] című könyvében Sörén Kierkegaard azt írja, hogy az ember szíve természetes állapotából eredően valami mást keres Isten helyett, ami köré felépítheti az identitását. A lelki büszkeség nem egyéb, mint az az illúzió, hogy képesek vagyunk egyedül irányítani az életünket, értékesnek érezni magunkat, és kellőképpen nagyszabású célt találni ahhoz, hogy Isten nélkül is legyen értelme az életünknek. Sörén Kierkegaard szerint az emberi egóra alapvetően jellemző, hogy nem Istenre támaszkodik. Kutat valami után, aminek köszönhetően értékesnek és különlegesnek érezheti magát, s ami értelmet ad a létének, majd ha rátalált, arra építi fel önmagát. Ám – amint azt gyakran hallhatjuk – ha valami mással próbáljuk betölteni az eredetileg Istent megillető helyet az életünkben, az a valami mindig túl kicsinek bizonyul, és csak „ide-oda lötyög odabent”. Az ember énje tehát először is üres.

Másodszor,az ember énje beteg és fáj, a felfúvódott, felpuffadt állapot ugyanis fájdalmas.

Talán többen eltűnődtünk már azon, hogy rendszerint tudomást sem veszünk a testünkről egészen addig, amíg nem adódik valami baj: Járás közben ritkán gondolkodunk azon, hogy milyen kellemesen érzik magukat a lábujjaink, vagy milyen remekül működik a bokánk. Ez legfeljebb akkor jut az eszünkbe, ha korábban valami gond volt az említett testrészeinkkel. A tagjaink csak akkor hívják fel magukra a figyelmet, ha nincs minden rendjén velük, s ezt fájdalomérzettel jelzik.

Az egó gyakran fáj – éspedig azért, mert valami nagyon nincs rendjén vele. Valójában rendkívül súlyos baja van. Állandóan felhívja magára a figyelmet, életünk minden egyes napján. Arra késztet bennünket, hogy folyamatosan azon gondolkozzunk, jól nézünk-e ki, illetve jól bánnak-e velünk. Némelyek azt szokták mondani, hogy megsértették az érzéseiket, holott az érzéseket nem lehet megsérteni! Az egót lehet megsérteni,vagyis az öntudatunkat, az önazonosságunkat! Az érzéseinkkel minden rendben van – az egónk az, ami sérült, beteg, és ezért fáj.

A lábujjaink csak akkor fájnak járás közben, ha megsérültek. Hasonlóképpen, az egónk is csak akkor fáj, ha valami súlyos baja van. Gondoljunk csak bele! Szinte alig telik el úgy nap, hogy legalább egy-egy pillanatig ne éreznénk magunkat elutasítottnak, mellőzöttnek vagy ostobának, és ne kritizálnánk magunkat. Ez annak tudható be, hogy valami nincs rendjén az egónkkal. Valami baj van az önmagunkról alkotott képünkkel. Valami baj van az éntudatunkkal. Az egónk soha nincs megelégedve – folyton fel akarja hívni magára a figyelmet.

Énünk tehát először is üres, másodszor beteg és – a feszülő, felpuffadt hashoz hasonlóan – fáj is, harmadszor pedig nyughatatlan – más szóval: folyamatosan küzd azért, hogy felhívja magára a figyelmet. Nem nyughat, állandóan keresi a módját, hogy betöltse a benne tátongó űrt, és két dolgot különös fáradhatatlansággal végez: az összehasonlítást és a dicsekvést. Az idézett igerészben mindkettővel találkozunk. Pál a 6. versben nem csupánannyit mond a korinthusiaknak, hogy ne fuvalkodjanak fel (ne legyenek büszkék). A mondat nem ér itt véget, hanem így folytatódik: „kérkedve az egyikkel a másik ellen”.
Ebben a megnyilvánulásban érhető a leginkább tetten az emberi egó természetes működésének esszenciája – az tudniillik, hogy énünk természetéből fakadóan úgy próbálja betölteni az ürességét és felülemelkedni a kényelmetlenség érzésén, hogy másokhoz méri, másokkal veti össze magát, éspedig szakadatlanul.

C. S. Lewis Keresztény vagyok című könyvének a büszkeségről szóló jól ismert fejezetében rámutat, hogy a büszkeség természetszerűen versengő. Tulajdonképpen a versengés a büszkeség magva. „A gőgös embernek nem telik öröme abban, ha van valamije, csak akkor, ha többje van, mint a szomszédjának. Azt mondjuk, az emberek azért, illetve arra büszkék, hogy gazdagok, okosak vagyjó megjelenésűek, de ez nem így van. Arra büszkék, hogy gazdagabbak, okosabbak, jobb külsejűek, mint mások. Ha mindenki egyformán gazdag, okos vagy csinos volna, nem lenne ok a büszkeségre.”

Más szóval, arra vagyunk csak büszkék, hogy sikeresebbek, intelligensebbek vagy csinosabbak vagyunk a másiknál. Ha pedig olyan emberrel kerülünk kapcsolatba, aki nálunk is sikeresebb, intelligensebb vagy csinosabb, korábban érzett örömünk hirtelen szertefoszlik. Ez azért történhet így, mert valójában nem is örültünk annak, amink volt, hanem pusztán büszkék voltunk rá.
Ahogy Lewis fogalmaz: a büszkeség tulajdonképpen annak az öröme, hogy nekünk több van, mint a másik embernek, vagy többek, jobbak vagyunk nála. Ha egy férfia kéjvágytól fűtve magáévá tesz egy gyönyörű nőt, annyi érdeme legalább van, hogy a nőt akarja. Ám ha a büszkeség vezérli, csak azért viszi ágyba, hogy bebizonyítsa: más férfiaknak nem sikerült ugyan, de ő le tudta venni a lábáról. Ez utóbbi esetben a büszkeség megfosztja a lehetőségtől, hogy valódi örömét lelje az együttlétben.

Timothy Keller írja: „Iskolás koromban édesanyám folyton azzal nyaggatott, hogy lépjek be a sakk-klubba, de én utáltam sakkozni. „Tudom, drágám – válaszolta Ilyenkor édesanyám -, de milyen remekül mutatna a főiskolai jelentkezési lapodon!” Aztán mással próbálkozott. „Hallottál azokról, akik vasárnap délelőttönként ebédet osztanak a belvárosban a hajléktalanok között? Te miért nem jelentkezel közéjük?” Ha azt feleltem, hogy nem szeretem az ilyesmit, megint csak az előbbi választ kaptam. „Tudom, drágám, de milyen remekül mutatna a főiskolai jelentkezési lapodon!” Így aztán iskolás koromban csupa olyan dolgot csináltam, ami iránt valójában a legkisebb érdeklődést sem mutattam – egyszerűen szükségesek voltak az önéletrajzomhoz.”
Az egónk ugyanilyen könyörtelenül hajszol bennünket. Rávesz, hogy elvállaljunk munkákat, amelyekben nem leljük kedvünk, vagy belefogjunk diétákba, amelyek egyáltalán nincsenek az ínyünkre. Nem azért teszünk dolgokat, mert örömün ktelik bennük, hanem hogy összeállítsunk egy lenyűgöző önéletrajzot. Amikor másokhoz hasonlítjuk magunkat, és igyekszünk jobban festeni náluk, valójában dicsekszünk. Ajánlólevelet írunk magunknak, és megpróbáljuk felépíteni az önbecsülésünket, mert mindenáron be akarjuk tölteni az üresség- és hiányérzetünket.
Így aztán az egónk szüntelen akcióban van, fáradhatatlanul küzd, és sosem nyugszik.

Végül énünk amellett, hogy üres, beteg és nyughatatlan, igen sérülékeny is. Ez azért van így, mert ha valamit túl nagyra fújnak, óhatatlanul fennáll a veszélye, hogy – akár egy léggömb – ismét leeresszen.

Ha levegővel fújjuk fel magunkat ahelyett, hogy valami szilárd dolog töltené be a lényünket, hol felfúvódunk, hol leeresztünk, ám ez a két állapot lényegében véve azonos.
A felsőbbrendűségi komplexus és a kisebbségi érzés alapvetően egy és ugyanaz. Mindkettő a „felfúvódott állapot” következménye. A magát felsőbbrendűnek érző ember túlzottan fel van fújva (fel van fuvalkodva), és félő, hogy „leeresztik”.
A kisebbrendűségi érzéssel küzdő embernél ez már be is következett.
Ez utóbbi nemcsak másoknak, de önmagának is azt mondja, hogy gyűlöli magát. Az ilyen ember „le van eresztve”, leeresztve viszont csak az lehet, amit korábban felfújtak. Leeresztve vagy a leeresztés veszélyének kitéve lenni szinte ugyanaz: Állapot, amely sérülékennyé teszi az ember egoját.

Énünk tehát üres, beteg, nyughatatlan, s ezért szükségszerűen sérülékeny is. Ékes példáját látjuk ennek az ismert énekesnő, Madonna életében. Véletlenül sem szeretném őt másoknál rosszabb színben feltüntetni, hiszen hihetetlenül öntudatos egyéniség, és ezért nagyra becsülöm. Ám ha tökéletes példát akarunk látni az említettekre, elég elolvasnunk az alábbi részletet egy interjúból, amelyet a Vogue magazin készített vele, és amelyben a következőket mondta a karrierjével kapcsolatban: „Engem az életben a középszerűségtől való félelem motivál, sőt, folyamatosan hajszol és kerget. Ha egy akadályt jól vettem, különleges embernek látom magam, de nem sokkal később megint úgy érzem, hogy középszerű és unalmas vagyok, hacsak nem csinálok ismét valami mást. Mert hiába lettem valaki, még mindig bizonyítanom kell, hogy vagyok valaki. Ez a küzdelem soha nem ért véget, és azt hiszem, nem is fog.”

Hadd jegyezzek meg valamit: Madonna jobban ismeri magát, mint a legtöbbünk. Valahányszor elér valamit, ilyen gondolatok jutnak azeszébe: „Most mondták ki felettem az ítéletet, hogy vagyok valaki, de holnap rá kell jönnöm, hogy ha nem megyek tovább, senki sem vagyok. Az egóm sohasem elégedett. Az önbecsülésemet, az értékesség utáni vágyamat, és az arra való igényemet, hogy biztosan tudjam,hogy vagyok valaki, egyszerűen nem lehet kielégíteni. Abból, amit az emberek mondtak, vagy az újságok és magazinok leírtak rólam, arra a következtetésre jutok, hogy sikerült, megcsináltam, de holnap muszáj újra elindulnom és mással próbálkoznom. Hogy miért?
Azért, mert az egóm telhetetlen. Olyan, akár egy fekete lyuk. Nem számít, mennyi mindent dobálok a szekrénybe, végül mégis üresen tátong. Igyekszem minden reggel egy sor dolgot belerakni, hogy „jóllakassam”, de estére semmit sem találok benne. Sikerült valakivé lennem – de még mindig lennem kell valakivé!” Az ember azt gondolná, hogy Madonna neurotikus, pedig egyszerűen csak ismeri magát, s ezzel a legtöbbünk előtt jár.

Ilyen az ember énjének természetes állapota – erről beszélt Pál is a korinthusiaknak. Ezek az emberek, akik Pálon vitatkoznak, és azt állítják, hogy különleges kapcsolat fűzi őket hozzá, mérhetetlen büszkeségről tesznek bizonyságot. Képtelenek élvezni, hogy ismerhetik Pált, mert úgy érzik, arra kell felhasználniuk az apostolhoz fűződő kapcsolatukat, hogy a többiek fölé kerekedjenek a gyülekezetben. Pál szeretné megértetni velük, hogy milyen változáshoz vezet az evangélium, ezért a 3. és 4. versben feltárja, hogy neki személy szerint hogyan formálta át az értékességtudatát, önbecsülését és énképét, aminek köszönhetően immár egészen másként működik az egója, mint azelőtt.

2. A megváltozott énkép

Lássuk, mit mond az apostol! Az 1. és a 2. versben emlékezteti a korinthusiakat, hogy Isten szolgája, ezért feladata van, ám rögtön hozzáteszi, hogy munkája eredményességét illetően vajmi keveset ad arra, hogy akár a korinthusiak, akár földi bíróságok hogyan ítélnek felőle (3-4. versek).
Ítélkezni vagy ítéletet hirdetni valaki felett annyit tesz, mint döntő véleményt mondani róla. Madonna folyamatosan azért küzd, hogy kedvezően ítéljék meg és elismerjék a munkásságát, Pál azonban sem a korinthusiaktól, sem semmilyen polgári bíróságtól nem várt visszaigazolást arra vonatkozóan, hogy igenis valaki volna.

Lényegében véve tehát azt mondja a korinthusiaknak, hogy nem érdekli, mit gondolnak róla, sőt senki véleményére nem kíváncsi. Identitástudata a legkevésbé sem függ attól, hogy mit mondanak róla az emberek. „Nem érdekel, mit gondoltok rólam, vagy, hogy mit gondolnak mások” – mondja tulajdonképpen az apostol, vagyis értékességtudata, önbecsülése és önazonossága semmilyenmódon nincs ahhoz kötve, hogy miként ítélnek, és milyen véleményt alkotnak róla a korinthusiak.

Pál identitástudatát tehát nem befolyásolta az emberek véleménye, de vajon miként lehet eljutni idáig? Hogyan érhetjük el, hogy ne legyen ránk hatással, hogy mit gondolnak rólunk mások? Sokak szerint roppant egyszerű a válasz. Ami azt illeti, az általam ismert lelkigondozók legtöbbje azt felelné, hogy ne törődjünk vele, mit gondolnak rólunk az emberek. Azt tanácsolnák, hogy ne mások véleményéhez igazodjunk, és ne mások elvárásai befolyásoljanak.
Ne foglalkozzunk azzal, hogy mit gondolnak rólunk, hanem egyedül az számítson,hogy mi mit gondolunk saját magunkról. Ne törődjünk az elvárásaikkal sem, hanem arra figyeljünk, hogy mi személy szerint mit tartunk fontosnak, és milyen elvárásokat támasztottunk önmagunkkal szemben. A tanács tehát így hangzik: „Döntsd el, ki akarsz lenni, majd légy azzá”, mert egyedül az számít, hogy temit gondolsz önmagadról.

Ha valaki alacsony önértékeléssel küzd a mai modern világban, arra a jelek szerint egyetlen orvosság létezik csupán, éspedig az erős önértékelés felépítése.
Arra bátorítjuk az illetőt, hogy vegye észre, milyen nagyszerű ember, és mennyi érték rejlik benne. Emlékeztetjük az általa elért kiváló eredményekre, és bátorítjuk, hogy ne fájjon a feje mások véleménye miatt. Biztatjuk, hogy egyedül állítson mércét maga elé, és azt próbálja megugrani, végezetül pedig saját maga értékelje a teljesítményét.

Pál megközelítése azonban merőben más. Mint láthattuk, ügyet sem vet rá, hogy miként ítélnek felőle a korinthusiak vagy az emberi bíróságok, ám továbbmegy ennél: önmaga fölött sem hajlandó ítéletet mondani. Mintha csak ezt mondaná: „Nem érdekel, mit gondoltok rólam – de az sem, hogy én mit gondolok magamról. Nem sokat adok a véleményetekre – de nem sokat adok a magaméra sem.” A lelkiismerete tiszta, ám ennek sem tulajdonít különösebb jelentőséget. Lássuk, hogyan fogalmaz a 4. versben: „Én ugyan semmit sem tudok magam ellen felhozni, de ez még nem tesz igazzá.
Tiszta ugyan a lelkiismerete, de jól tudja, hogy ettől még nem feltétlenül ártatlan. Ki tudja, talán Hitlernek is tiszta volt a lelkiismerete, holott nyilvánvalóan nem nevezhetjük ártatlannak. Vajon mit felelne Pál, ha arra biztatnánk, hogy a saját elvárásaihoz mérje magát? Bizonyára rávágná, hogy ez csapda, amibe ő nem hajlandó belesétálni! Valóban csapdába esünk, ha elhisszük, hogy mások elvárásaira ügyet sem vetve, egyedül amagunk elvárásaihoz kell igazodnunk.
Nem itt keresendő a válasz a problémára. Első hallásra nagyszerű megoldásnak tűnhet, hogy akár a magunk, akár valaki más által megfogalmazott normák szerint igyekezzünk élni, és így javítani az önértékelésünkön, csakhogy az efféle erőfeszítések nem járnak, mert nem is járhatnak eredménnyel. Nem tudunk eleget tenni a szüleink elvárásainak, és ettől rosszul érezzük magunkat. Nem tudunk eleget tenni a házastársunk elvárásainak, és ettől is rosszul érezzük magunkat. Nemtudunk eleget tenni a társadalom elvárásainak, és ez is rossz érzéseket kelt bennünk. Ráadásul más társadalmak elvárásainak sem tudunk eleget tenni, amitől megint csak nem lesz könnyebb a helyzetünk.
Talán az a megoldás, ha mi magunk támasztunk elvárásokat önmagunkkal szemben?
Egyáltalán nem, ugyanis azoknak sem tudunk majd megfelelni, ettől pedig olyan rosszul fogjuk érezni magunkat, hogy inkább egyre alacsonyabb elvárásokat támasztunk
. Akkor vajon az alacsony elvárások vezetnének megoldásra?
Semmi esetre sem. Csak még borzalmasabban fogjuk érezni magunkat, mert ráébredünk, hogy túl keveset várunk magunktól.
Ha tehát akár a magunk, akár valaki más elvárásainak a teljesítésével próbáljuk felhizlalni az önbecsülésünket, csapdába esünk ahelyett, hogy rátalálnánk a megoldásra.

Pál éppen ezért nem a korinthusiakra hagyatkozva alkotott képet magáról.
Nem tőlük várta a kedvező ítéletet kilétét illetően, és nem tőlük tette függővé az identitástudatát, de a saját véleményére is éppily kevéssé adott.
Pál pontosan tudta, hogy csapdába sétál, ha bizonyos elvárások vagy normák teljesítése révén próbál önbecsülésre szert tenni.
Ezek után vizsgáljuk meg, hogy akkor vajon honnan merítette az identitástudatát és az önazonosságát az apostol, de vigyázzunk, mert Pál itt úgyszólván „lesétál a térképről”, és olyan területet jár be, amely előttünk, meglehet, teljes mértékben ismeretlen.

Pál apostol rendkívüli férfi volt. Azt hiszem, túlzás nélkül állíthatjuk, hogy egyike volt a valaha élt hat vagy hét legbefolyásosabb vezető egyikének, így az emberiség történelmének legmeghatározóbb alakjai között tarthatjuk számon. Pál apostol ugyanis páratlanul szilárd jellemmel, óriási meggyőző erővel és rendíthetetlen magabiztossággal rendelkezett. Feltartóztathatatlanul tört előre, és semmi sem tántorította vissza. A Timóteushoz írt első levelében ennek ellenére mégis így nyilatkozik magáról: „Krisztus Jézus azért jött e világra, hogy a bűnösöket megmentse, akik között én vagyok az első.” (1Timótheus 1,15)
Nem azt mondja, hogy én voltam, hanem hogy én vagyok az első, vagyis a legrosszabb valamennyiük közül! Ez a vallomás felfoghatatlan a számunkra.
Nem vagyunk hozzászokva, hogy egyrendkívül öntudatos egyén a legrosszabbak közé sorolja magát, ahogyan ahhoz sem, hogy valaki, aki maximálisan őszinte, és igyekszik erkölcsileg feddhetetlenül élni, ilyen ámulatba ejtően határozott és magabiztos legyen.

Nekünk ez sehogy sem akar sikerülni, s hogy miért nem? Azért, mert önmagunkat ítéljük meg, míg Pál nem ezt tette. Amikor kijelenti, hogy nem hagyja, hogy a korinthusiak ítélkezzenek felette, és ő sem ítélkezik önmaga fölött, azzal azt mondja, hogy bár tisztában van a bűneivel, nem köti azokat önmagához és az identitástudatához. Pál szemében nincs kapcsolat a bűnei között és aközött, hogy ki is ő valójában. Látja a bűneit, de nem hajlandó megengedni, hogy lerombolják az énképét és az identitás-tudatát. Ugyanakkor arra sem hajlandó, hogy egyik-másik sikere láttán elégedetten veregesse meg a saját vállát.
Pontosan tudja tehát, hogy milyen bűnei vannak, és azt is, hogy milyen eredményeket ért el, ám ezeket semmi esetre sem kapcsolja össze a kilétével és identitásával. Vagyis jóllehet tisztában van vele, hogy első a bűnösök között, ez a tény nem akadályozza meg abban, hogy végezze a munkát, amelyre elhívást kapott.

A mi hozzáállásunk gyakran szöges ellentéte az apostolénak. Ha rossz embernek tartjuk magunkat, mindjárt elhagy az önbizalmunk. Amikor ráébredünk, hogy bűnös emberek vagyunk, tele büszkeséggel, testi vágyakkal, haraggal, kapzsisággal és egyéb gyarlóságokkal, amelyeket Pál is felismert magában, máris odalesz a magabiztosságunk.
Ez azért történhet így, mert önmagunkat ítéljük meg. Mi állítunk mércét saját magunk elé, azután pedig kárhoztatjuk magunkat. Az egonkat így soha, de soha nem elégíthetjük ki!

Pál azonban megdöbbentő kijelentést tesz: „Nem érdekel, mit gondoltok rólam – de az sem, hogy én mit gondolok magamról.” Ezzel egy új és számunkra teljesen ismeretlen területre kalauzol bennünket.
Az apostol nincs felfuvalkodva – ellenben fel van töltekezve.
Alázatról beszél, noha nem szívesen használom ezt a szót, ugyanis az általa leírtaknak semmi köze az alázatról általában alkotott elképzelésünkhöz. Pálnak saját bevallása szerint sikerült elérnie, hogy az egója semmivel se követeljen magának több figyelmet bármely más testrészénél. Eljutott odáig, hogy többé nem gondolkozik önmagán.
Nem maga körül „forog”! Tegyen bármi rosszat vagy éppen jót, a cselekedeteit immár nem kapcsolja össze az identitásával.

C. S. Lewis Keresztény vagyok című könyvében a büszkeségről szóló fejezet végén ragyogó megállapítást tesz az evangéliumi értelemben vett alázattal kapcsolatban. Azt mondja, hogy ha egy igazán alázatos emberrel találkozunk, nem az fog megfogalmazódni bennünk, hogy lám, egy alázatos ember áll előttünk. Az illető nem azt fogja hajtogatni, hogy ő egysenki (aki ugyanis folyton ezt szajkózza, az valójában önmagával van elfoglalva).
Ha egy evangéliumi értelemben véve alázatos emberrel hoz össze bennünket az élet, arra fogunk emlékezni a találkozásból, hogy az a másik őszinte érdeklődéssel fordult hozzánk.
Az evangéliumi alázat lényege ugyanis nem abban áll, hogy többet vagy kevesebbet gondol-e az ember magáról, hanem hogy kevesebbet gondol magára.

Aki ilyen értelemben véve alázatos, az nem érzi szükségét, hogy önmagáról gondolkozzon és mindent saját magával hozzon összefüggésbe. Semmi ilyesmi nem jár a fejében: „Lám, itt ülök ezekkel az emberekkel, de vajonjó színben látnak engem? Jó nekem itt lenni?”
Az evangéliumi értelemben vett alázat annyit tesz, hogy az ember nem kapcsol össze minden élményt és minden beszélgetést önmagával.
Lényegében véve felhagy azzal, hogy folyton önmagáról gondolkozzon, s ezzel eljut az önmagáról való megfeledkezés szabadságára – abba az áldott és pihentető állapotba, amely akkor valósul meg, ha az ember végre megfeledkezik saját magáról.

Az evangéliumi alázat felfuvalkodott egó helyett feltöltekezett egót jelent.
Ez az állapot semmi máshoz nem fogható. Vajon a magas önértékeléssel egyenlő? Nem. Akkor talán az alacsony önértékeléssel? Dehogy. Egyáltalán nem is az önértékelésről van szó, hiszen, mint láttuk, Pál nem hajlandó belemenni ebbe a játszmába. „Nem érdekel, mit gondoltok rólam – de az sem, hogy én mit gondolok magamról” -mondja, és éppen ebben rejlik a titok nyitja.

A valóban alázatos ember nem öngyűlölő, de nem is önimádó, hanem az evangélium értelmében véve alázatos – vagyis önmagáról megfeledkező ember, akinek az egója semmiben sem különbözik a lábujjaitól. Egyszerűen csak működik anélkül, hogymagára vonná a figyelmet. A lábujjakhoz hasonlóan az egó is csak teszi a dolgát, de nem kerül a középpontba.

Íme egy hatékony teszt: az önmagáról megfeledkező embert nem érinti igazán mélyen semmilyen kritika – nem hever romokban a hallottak miatt, nem forog álmatlanul az ágyában, és nem rágódik rajta. Hogy miért? Azért, mert aki nehezen viseli a kritikát, az valójában túl nagy hangsúlyt fektet mások véleményére, vagyis arra, hogy mit gondol róla akörnyezete. A világ azt javasolja a kritikára érzékeny embereknek, hogy próbáljanak a következőképpen megbirkózni vele: „Kit érdekel, hogy azok mit gondolnak? Tudom, hogy én mit gondolok, a söpredék meg kit érdekel? Megtarthatják a véleményüket maguknak!”
Az embereket vagy porig sújtja a kritika, vagy tökéletesen hidegen hagyja őket, mert nem hajlandóak odafigyelni rá. Nem hallgatják meg mások véleményét, és nem akarnak tanulni belőle, mert nem érdekli őket. Elég nekik, hogy ők tudják magukról, hogy kicsodák és mi a véleményük. Más szóval, egyedül a büszkeséget tudjuk megoldásként kínálni az alacsony önbecsülésre, holott a büszkeség semmit sem old meg.
Az alacsony önértékelés és a büszkeség a későbbiekben egyforma kellemetlenségek elé állít bennünket és a körülöttünk élőket egyaránt.

Merőben más a helyzet azzal az emberrel, aki képes megfeledkezni magáról.
Aki felfuvalkodottság helyett fel van töltekezve lelkileg, nem omlik össze, amikor kritika éri. Meghallgatja mások véleményét, és lehetőséget lát bennük a változásra. Talán mindez túlságosan idealistán hangzik, pedig tény, hogy minél inkább megértjük az evangéliumot, annál inkább változni akarunk. Barátaim, ki ne akarna olyan emberré lenni, akinek nincs szüksége a megbecsülésre – de nem is tart tőle? Olyanná, aki nem sóvárog az elismerés után – de nem is retten halálra, ha elismerést kap? Mi talán nem szeretnénk, ha amikor tükörbe nézünk, vagy egy kirakat üvegében megpillantjuk magunkat, nem csodálnánk a látványt, ám ugyanakkor nem is jönnénk zavarba tőle? Nem lenne jó olyan embernek lenni, aki nem arról fantáziál folyton, hogy miként növelhetné az önbecsülését, és nem sikerekről álmodozik, amelyek révén mások fölébe kerekedhet?
Ha pedig az önostorozásra hajlunk, és szüntelenül mardos bennünket a lelkiismeret-furdalás: vajon nem lenne jó megszabadulni tőle? Nem szeretnénk hasonlítani arra a műkorcsolyázóra, aki megnyerte ugyan az ezüstérmet, de mégis lenyűgözi az a három Tripla Axel, amelyet az aranyérmes mutatott be? Aki úgy tud örülni a másik teljesítményének, mint a napfelkeltének – nem törődve azzal, hogy ki vitte véghez, hanem egyszerűen annak örülve, hogy megtörtént? Az ilyen embert a másik eredménye éppolyan boldogsággal tölti el, mint a sajátja, mert örül, hogy szemtanúja lehetett.

Talán azt mondjuk erre, hogy ilyen emberrel még nem találkoztunk. Pedig mindnyájan ilyenekké lehetünk, ha Pál apostol nyomdokaiba lépünk. Én is, ön is eljuthatunk odáig, hogy végre azoknak a dolgoknak is tudjunk örülni, amelyek nem rólunk szólnak. Lehetséges, hogy sem a munkánk, sem a sportban elért sikereink, de még a randevúink se rólunk szóljanak. Megtanulhatjuk önmagukért élvezni a dolgokat ahelyett, hogy valahol elhelyeznénk őket az önéletrajzunkban, és nem azért tenni ezt vagy azt, hogy jól mutasson és kitöltse az üres helyeket az egyetemi jelentkezési lapon, vagy jól hangozzék az állásinterjún. Tudom, ez nem az a terület, amelyen eddig mozogtunk. Ez az evangéliumi értelemben vett alázat – az az áldott állapot, amikor az ember megfeledkezik önmagáról. Nem többet gondolni magunkról, ahogyan arra a modern kultúrák biztatnak, de nem is kevesebbet, amire a hagyományos kultúrák esküsznek, hanem egyszerűen kevesebbet gondolni magunkra.

3. Hogyan változhat meg az énképünk

Vajon hogyan jutott el Pál abba a nagyszerű állapotba, hogy képes volt megfeledkezni önmagáról?
Ha odafigyelünk rá, megérthetjük. Először ezt mondja: „Nem érdekel, mit gondoltok rólam – de az sem, hogy én mit gondolok magamról.” Más szóval: sem a környezetétől, sem saját magától nem várja,hogy ítéletet mondjon róla. Aztán így folytatja: „Tiszta a lelkiismeretem, de ettől még nem vagyok ártatlan.” Az „ártatlanénak fordított kifejezés a „megigazít” igéből ered, amelyet gyakran használ az apostol a rómaiakhoz és a galatákhoz írt leveleiben. Itt arra utal vele, hogy még ha tiszta is a lelkiismerete, ez nem igazítja meg, vagyis nem teszi igaz emberré.

Pál ugyanarra vágyott, amire Madonna is vágyik, és ami után mindnyájan sóvárgunk, ez pedig nem egyéb, mint egy végérvényes ítélet, amely megcáfolhatatlanul kimondja, hogy fontosak és értékesek vagyunk. Ezt az ítéletet szeretnénk hallani életünk minden egyes napján, bármilyen helyzetben legyünk, és bármilyen emberek vegyenek is körül bennünket. Ez pedig azt jelenti, hogy naponta ítélőszék elé állunk – nap nap után folyton visszarendeljük magunkat a tárgyalóterembe. Bizonyára észrevettük, hogy Pál is bíróságot említ, amikor azt mondja, nem érdekli, hogy mit gondolnak róla a korinthusiak. Vajon miért teszi ezt, hiszen a korinthusi gyülekezet végtére is nem volt bíróság? Véleményem szerint az apostol képletesen fogalmaz. Azt mondja, hogy az önértékeléssel – legyen az akár magas, akár alacsony – az a baj, hogy minden egyes napon bíróság elé kényszerül az ember, ahol azután ítéletet mondanak fölötte. Mindannyiunknak így működik a személyisége.
A tárgyalóteremben a vád és a védelem képviselője vár bennünket, és minden egyes cselekedetünk vagy az egyikük, vagy a másikuk számára szolgál bizonyítékul.
Vannak napok, amikor úgy érezzük, hogy nyert ügyünk van, máskor viszont határozottan vesztésre állunk. Pál azonban azt állítja, hogy rájött a titok nyitjára. Neki ezentúl nem kell bíróság elé állnia. Ő soha többé nem teszi be alábát a tárgyalóterembe. Azoknak az időknek vége, mert felette már kimondták a végérvényes ítéletet.

Hogyan lehetséges ez? Pál nagyon egyszerűen fogalmazza meg a választ.
Tisztában van vele, hogy a korinthusiak nem nyilváníthatják igazzá, de ő sem nyilváníthatja igazzá saját magát. És hogyan fogalmaz ezek után?
Az Úr a bírája, és Ő az egyedüli, akinek valóban számít a véleménye.

Észrevettük-e, hogy Jézus Krisztus evangéliuma az egyetlen, amely már azelőtt kimondja felettünk az ítéletet, hogy bármit is cselekedtünk volna?
Az ateisták gyakran arra építik fel az énképüket, hogy jó emberként élnek. Jónak tartják magukat, és remélik, hogy előbb vagy utóbb ki is mondják felettük az ítéletet, amely megcáfolhatatlanul jó embernek minősíti őket. Számukra a teljesítmény szolgál az ítélet alapjául.
A buddhisták esetében is megfelelő teljesítmény szükséges a kedvező ítélethez, és nincs ez másként a muzulmán hívőkkel sem.
Minden egyes napon bíróság elé kell állniuk, hogy ítéletet hirdessenek felettük — és éppen ez a baj. Pál azonban a keresztény hit hírnökeként azt mondja, hogy nem a teljesítmény szolgál alapul az ítélethez, hanem az ítélet vezet el a megfelelő teljesítményhez. Ha hitre jutunk Krisztusban, Isten abban a pillanatban kihirdeti rólunk: Ez az énszeretett fiam, akiben gyönyörködöm. Vagy a Róma 8,1 szerint: „Nincs tehát már semmi kárhoztatásuk azoknak, akik a Krisztus Jézusban vannak”. Isten rögtön a hitre jutásunk pillanatában nekünk tulajdonítja Krisztus tökéletes teljesítményét, mintha csak mi magunk vittük volna véghez, és befogad bennünket a családjába. így aztán nekünk ugyanúgy mondhatja, amit egykor Krisztusnak is mondott: „Te vagy az én szeretett Fiam, akiben én gyönyörködöm.” Mk1:11

Az ítélet tehát megszületett, így ezentúl az ítéletre hagyatkozva cselekedhetünk és teljesíthetünk. Mivel Isten szeret és elfogad bennünket, semmit sem kell tennünk csak azért, hogy összehozzunk egy tetszetős önéletrajzot.
Nem kell azért tennünk dolgokat, hogy jó színben tűnjünk fel, hanem pusztán a cselekvés öröméért cselekedhetünk. Azért segíthetünk másokon, hogy ők segítséget kapjanak – nem pedig azért, hogy mi jobban érezzük magunkat a bőrünkben, és legyen mivel büszkélkednünk.

Az identitástudat minden egyéb formájával és minden más „kitűzővel” vagy érdemrenddel, amelyet odaítélünk magunknak, az a probléma, hogy a megfelelő teljesítménnyel igyekszünk kivívni a kedvező ítéletet. Még ha biztonságérzetet is ad, ha jó embernek, szabad embernek, vallásos embernek vagy erkölcsös embernek tituláljuk magunkat, az ítéletet ilyenkor is a teljesítményünk alapján várjuk, csakhogy hiába. A végérvényes ítélet soha nem fog elhangozni – ezt állítja Madonna is, és ő már csak tudja. Madonna sokmindent elért, amit mi talán soha nem fogunk elérni, de még az ő teljesítménye sem bizonyult elegendőnek.
Hiába olyan tehetséges, hiába olyan rátermett, és hiába tett már annyi mindent, saját bevallása szerint még mindig nem hirdették ki felette végérvényesen a hőn áhított ítéletet.
A végérvényes ítéletet tudniillik nem lehet teljesítménnyel kiérdemelni.

A kereszténység esetében azonban éppen fordítva történik: az ítélet szüli a teljesítményt.

Bármily furcsán hangzik, így igaz: először születik meg az ítélet, és csak azután a teljesítmény. Hogy ez miként lehetséges? Íme Pál válasza: ő már elhagyta a tárgyalótermet, és véget ért a pere. Miért? Azért, mert Jézus Krisztus állt helyette a bíróság elé. Jézust idézték be és ellene folytattak eljárást. Igazságtalan eljárás volt, amely koholt vádak alapján, részrehajló bírák előttzajlott, de Jézus nem zúgolódott.
Mint a bárány a nyírói előtt, mindvégig néma maradt.
Megverték, megostorozták és meggyilkolták. Hogy miért? Helyettünk.
Magára vállalta az általunk elkövetett bűnöket, és helyettünk lépett a vádlottak padjára, hogy felettünk soha többé ne ítélkezzen senki. Nem kell tehát egyebet tennünk, mint arra kérni Istent, hogy fogadjon el bennünket arra tekintettel, amit az Úr Jézus tett értünk.
Ekkor az a személy, akinek a véleménye egyedül számít, ránk tekint, és a föld minden drágakövénél értékesebbnek lát bennünket.

Ugyan mit számít ezek után, ha háborgatnak minket vagy nem vesznek rólunk tudomást?
És miért aggódnánk amiatt, hogy mit látunk, amikor a tükörbe nézünk?

Hadd szóljak most azokhoz, akik számára mindez merőben új, de szeretnének hinni benne. Szeretném, ha tudnák, hogy sokan vannak, akik nem látják a különbséget a keresztény önazonosság és az identitástudat más formái között. Az ilyen emberek kereszténynek nevezik magukat, és úgy vélik, hogy a viselkedésükkel nem csupán megütik a mércét, hanem jóval azon felül teljesítenek: rendszeresen járnak templomba, és ezért bíznak benne, hogy Isten egy napon magához veszi majd őket. Hadd mondjam el, hogy az igazi keresztény identitás-tudat gyökeresen eltér minden más identitástudattól. Ha felhagyunk azzal, hogy szüntelenül magunkkal legyünk elfoglalva, akkor végre elhagyhatjuk a tárgyalótermet.
Az ügyünket lezárják, és kihirdetik az ítéletet. Lehet, hogy ez nagyon újszerűén hangzik. Arra bátorítok itt mindenkit, hogy keressen és kutasson tovább, és tegye fel a kérdéseit, mert rengeteg a felfedezni-való. Most is sok mindenről szó esett, hiszen tömérdek apró kirakó darabkából áll össze a teljes kép. „Miért kellett Jézusnak meghalnia?”
„Miért támadt fel a halálból?” „Vajon tényleg Isten Fia volt?”
Ne hagyjon fel a kutatással mindaddig, amíg maga előtt nem látja a teljes képet, annak hű valójában!

Persze lehetséges, hogy egészen más helyzetben van.Talán már évek óta hisz az evangéliumban. DE – nap nap után azt veszi észre, hogy már megint ott áll a vádlottak padján. Nem érzi azt, amit Pál apostol, hanem folyton az ítéletet várja. Ez esetben nem mondhatok mást önnek, mint hogy újra meg újra át kell élnünk az evangéliumot, valahányszor imádkozunk vagy templomba megyünk, ha pedig átéltük, fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy mit keresünk még mindig a tárgyalóteremben.
Nem kellene ott lennünk, hiszen a tárgyalásunkat régen berekesztették.

Pálhoz hasonlóan mi is bátran mondhatjuk: „Nem érdekel, mit gondoltok rólam – de az sem, hogy én mit gondolok magamról. Egyedül az érdekel, hogy az Úr mit gondol rólam.”
Ő pedig ezt mondta: „Nincs tehát már semmi kárhoztatásuk azoknak, akik a Krisztus Jézusban vannak”, és „te vagy az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm.” Rm.8:1
Legyen ez valósággá mindannyiunk életében!

Legyen olyan a Megváltó Jézusba vetett hitünk, ami SZERETET által MUNKÁKODIK!