Press "Enter" to skip to content

Sz. Vígh Andrea: Húzzuk meg a határt

Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.”   Mt5:5

 A szelídség nem egyenlő az erőtlenséggel, a manipulálhatósággal, a szelídek megszelídítették Isten segítségével a bennük rejlő erőt. Nem elnyomják azt, hanem kellő időben juttatják érvényre. Akkor, amikor eljön az Isten által rendelt ideje.

 Belső erőforrásainkat is sáfárságra kaptuk Istentől, tehát nem tékozolhatjuk önmagunkra veszélyesen, ártó módon. Tudnunk kell felismerni embertársaink manipulációit, és leleplezni, elutasítani azokat. Tanuljunk meg igent és nem-et mondani a megfelelő helyen és időben. Isten gyermekei nem dróton rángatható bábok, hanem öntudattal rendelkező “örökösök”,akik képviselik örökségüket és annak az értékrendjét.

Minden területnek, országnak vannak határai.Ez az Isten által felállított rend része! A teremtéskor is „szétválasztott“ Isten egységeket egymástól és látta, hogy így „jó“. Ezeket a határokat védenünk kell ill. tiszteletben kell tartanunk.

„ Húzzuk meg a határt!..“

Hol a határ? Miért van szükség határokra? Van-e, illetve miben áll a különbség határ és korlát között?

 A emberek nagy része nap mint nap felteszi ezeket a kérdéseket, a választ pedig könyvekből, barátoktól, a televízióból stb. várják.

Ezekre a kérdésekre azonban mindenki csak saját maga adhat választ úgy, hogy arra a hangra figyel, amelyet Isten a szívében súg.

Mindannyiunknak vannak határai, és sokszor félünk ezektől a határoktól. Egyrészt nem akarjuk, hogy valaki megmondja nekünk, hol a határ a szerelemben, a munkában, a hobbink űzésében, a magánéletünkben. Másrészt sokszor túl nagy falat emelünk határként, ezzel nehezítve saját elhívásunk betöltését,emberi kapcsolataink mélyebb megélését és egészséges, teljes életünket. Határokra azonban szükségünk van, mert ezek nem megakadályoznak valamiben, hanem segítenek valami felé, közelebb Istenhez és igazi önmagunkhoz. Ami bármiben is megakadályoz, az nem más, mint a saját félelmeink, kicsinyességünk és korlátoltságunk. Más szóval: a korlátokkal van ba, és nem a határokkal.

Egy példával szemléltetve:

 Nem ugorhatunk ki az ablakon következmények nélkül, mert nincsenek szárnyaink és a fizikai törvények minden testre érvényesek. Akár elfogadjuk, akár nem. Akár hiszünk benne, akár nem. Ez korlát.

De ha megértjük, az ablak funkcióját, arra használjuk amire való,  és átnézve rajta a tájat csodáljuk, akkor ez a korlát olyan határrá alakul át, amelyet bár átléphetnénk, de már nem látjuk értelmét. Sőt valamiféle megmagyarázhatatlan védelmet is ad. Így a félelmeink helyét a belső szabadság veszi át.

Isten törvényeit is sokszor korlátként éljük meg. Elfeledjük, hogy ezeket a törvényeket az a szerető Atya adta nekünk, aki a szabad akaratot is.

 „Mindent szabad nekem, de nem minden használ.”         (1Korinthus 6,9-20)

 Talán nem is szolgál különösebb magyarázatra ez az Ige, mégis úgy gondolom, hogy azt mindenki belátja, hogy pl: a gyilkosgalóca fogyasztása nem ütközik törvénybe, ahogyan az ablakon való kiugrás sem, mégsem az életet és a javunkat szolgálja, ha ebbe az irányban fordulunk pusztán azért, hogy a szabad akaratunkat fitogtassuk.

A két dolog között – Isten törvénye és a szabad akarat – tehát nem lehet ellentmondás.

Ha Isten kezéből elfogadjuk a határainkat, akkor szabadságban fogunk élni

Gyakran mondogatjuk, hogy csak az ismeri magát, aki ismeri saját határait. A határok ugyanis nem kortól és nemtől függetlenek, hanem személyre szabottak. Mindenkinek másak a határai. De hogyan ismerjük meg határainkat, ha nem léphetjük át azokat? Véleményem szerint, néha igenis át kell lépni a határokat, /főleg ha Isten akarata/ de csak abban az estben, ha Isten és ember előtt képesek vagyunk vállalni a felelősséget tetteinkért. Mert azért a szabadságért, amit Istentől kaptunk, felelősséggel tartozunk.

A lélek határai ugyanolyan valóságosak, mint a fizikai határok, azzal a különbséggel, hogy láthatatlanok és nehezebb felismerni őket. Márpedig az egyén identitása, cselekvőképessége, lelki egészsége és sikeres életvezetése szempontjából kulcskérdés, hogy felismerje saját és mások határait.

A házasságban, a családban, a munkahelyen, a baráti kapcsolatokban, sőt, saját magunkkal szemben, mi több, a Mindenhatóval való kapcsolatunkban is rendkívüli fontos a határok felismerése és tiszteletben tartása. A valóság azonban másképp néz ki: az érdekek érvényesítése miatt az életünk át van szőve lelki határsértések sorozatával, akár mi lépünk tiltott területre, akár rajtunk akarnak átgázolni egyesek.

A jó határok megkülönböztetnek minket másoktól, biztonságos mozgásteret adnak számunkra, és megvédenek a kiszolgáltatottságtól. A helyesen kialakított határok a kapcsolatokat a tisztelet és a kölcsönösség irányába terelik, segítenek tisztázni a motivációinkat, és ahelyett, hogy bezárnának, nagyobb szabadságot biztosítanak számunkra. A jó határok nem falak, hanem szelektíven működő kapuk, amelyek lezárulnak az ártó hatások előtt, de megnyílnak, ha pozitív befolyás ér bennünket. „Belül tartják a gyöngyöket és kívül a disznókat.”    – írják a Határaink c. könyv szerzői.

Rendkívül  fontos ezt felismernünk, mert semmilyen közösség /családi, baráti , gyülekezeti  kapcsolat stb…/ nem működhet tartósan,nem fejlődhet, növekedhet a határok felállítása, a szerepek kiosztása nélkül.

Csak úgy tudunk egységben lenni egymással, ha a közösség minden egyes tagjának megvan a saját területe, amelyért felelősséget vállal.

Nem vállalhatunk felelősséget mások életéért és mások sem a miénkért: noha hatással vagyunk egymásra, saját határainkon belül miénk a felelősség. A határok eltolásával összekuszálódik a felelősség kérdése, ami teret nyit a manipulációnak, egymás kijátszásának, sértődéseknek, stb.

Ha nincsenek határok, akkor soha nem szembesül az ember a tettei következményével.

Például: Ha valaki felelőtlenül szórja a pénzét, a barátai vagy szülei azonban mindig kisegítik, mielőtt bajba kerülne, akkor sosem lesz alkalma meglátni a tettei következményét és változtatni a magatartásán.

Ha egy munkatársunk rendszeresen ellógja a munkaidőt, és az így felgyülemlett munkát másra hárítja,vagy időhiány miatt selejt munkát végez, és másoknak kell korrigálnia a hibáit, hasonló helyzet áll elő, ráadásul a helyette dolgozók sérelmére.

Meg kell tanulnunk a NEM-et mondani! Bölcsen érvelve, ha kell, vagy egyszerűen nyomatékosan, hogy megértse a másik fél. Azt is kifejezve, hogy nem az ő személyét utasítjuk el, hanem abban a helyzetben nem kívánunk részt venni.

 A kapcsolatok megsínylik a ki nem nyilvánított határokat, hiszen – akár kifejezzük őket, akár nem – léteznek, és hatnak ránk. .

Isten örökösökké akar  minket tenni. Felruházni erővel és hatalommal, amit a világ  is úgy áhít.           Hiteles, valódi  örökösök vagyunk Krisztusban.

 Mégsem érezzük? Másként éljük meg valóságunkat?

 Ehhez döntéseket kell hoznunk. Akár teljesen át kell alakítanunk az eddigi gondolkodásmódunkat. Leásni “fájdalmas mélységekig”, kitakarítani.

Megszokott ,“benőtt” kapcsolatokon, szokásokon lazítani, vagy akár, ha már kárunkra  van, megválni tőle.

 „És ha megbotránkoztat téged a te kezed, vágd le azt:  jobb neked csonkán bemenned az életre, mint két kézzel menned a gyehennára, a megolthatatlan tűzre……“ Márk 9:43-

Ha Istennel való kapcsolatunkat, üdvösségünket bármi/bárki veszélyezteti, meg kell válnunk tőle, legyen az bármilyen fájdalmas, bármilyen nehéz.

 Minden döntésünkhöz Istentől kérjünk útmutatást. Ő jelölje ki a határokat és azok védeni és nem korlátozni fognak bennünket. Ha mi lépnénk túl a „hatáskörünket“, és elefántként a porcelánboltban mások határait sértenénk, a Krisztusi szeretetben helyreállíthatjuk a botlásunkat. De ennek felelősségét és az esetleges büntetését is vállalnunk kell. Isten nem hibás!!!

Tanulnunk kell a botlásainkból!

Ez válik a határtalan szabadság kulcsává.

Ossza meg ismerőseivel:
Legyen olyan a Megváltó Jézusba vetett hitünk, ami SZERETET által MUNKÁKODIK!
Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial