1969-ben Budapesten születtem, édesapám zsidó származású (kikeresztelkedett), édesanyám Lengyelországból származik, katolikus vallásban nevelkedett és engem is ebben neveltek.
Alapvetően kényelmes gyermekkorom volt, lévén testvér nélkül éltem. Felhőtlennek azonban nem nevezhetném, mivel a szüleim közötti szinte napi szintű ellentétek, veszekedések, a meg nem értés egyre nyilvánvalóbbá vált a számomra, ahogy felcseperedtem. Nagyobbacska fejjel megpróbáltam ezeket csillapítani, de a meghasonlás nagyon hamar elvette a kedvemet.
A továbbtanulás sem sikerült az elképzeléseim szerint, mert ami érdekelt (földrajz, kémia), ahhoz a matek és fizika kellett volna, egyik sem nagyon ment.
Bizonytalan személyiség lettem, a pályaválasztás is a szüleim döntése volt (vendéglátó-ipari szakközépiskola)
Körülbelül 13 éves koromban megelégeltem a templomba járást és a hétköznapi életemben élt hit nélküli élet ellentétét. Igazság szerint nem volt senki az életemben, a ki példaértékű hívő életet élt volna, így ez nem is csoda szerintem.
Ettől kezdve végre élhettem – az érzésem szerint legalábbis – szabad, értelmetlen korlátoktól mentes életet. A megelégedettséget azonban ez sem hozta el, a középiskolában az akkori átlagosan romlott tinédzser életet éltem (bulik, alkalmi alkoholfogyasztás. stb.), azzal a különbséggel, hogy – mostani meglátásom szerint – ISTEN megóvott a közvetlen szexuális kapcsolatoktól.
A nagy változást a sorkatonai szolgálat hozta el: hanyagságom miatt komoly raktárhiányt halmoztam fel a leszerelésem előtt közvetlenül, melynek következménye kis híján a katonai bíróság lett. Akkoriban kezdtek körülöttem feltűnni valódi hívők is: az egyik volt középiskolás osztálytársam a Hit Gyülekezetében tért meg, a gyerekkori legjobb (szegedi) barátom pedig egy akkori névtelen karizmatikus csapatban (Jon Palmer-féle „keku”-gyüli). Imádkozásuk eredményeként végül gond nélkül leszereltem később.
Döntenem nehéz volt, mert mindkettő jónak tűnt. Végül a gyerekkori barátom közelsége tűnt jobbnak – bár a megtérésem, a bemerítkezésem, sőt a Szent Lélek keresztségem is a Hit Gyülekezetében történt…
Végül 1989. október végén döntöttem úgy, hogy elfogadom a megtérés üzenetét.
Bár nem voltam tisztában vele igazából, mit is jelent ez, mégis nagy örömmel és elánnal vetettem magamat a hívő életbe. Különös dolgok is történtek velem: például apukám sose mondta, hogy zsidó származású, ezt több apró részletből a Szent Szellem jelentette ki nekem…
Újdonsült hívőségem nem váltott ki azonban osztatlan örömöt a katolikus lengyel rokonságomban (anyukámmal az élen). Kemény támadásoknak voltam kitéve, durva érzelmi zsarolások sorozatában többször is a kezdeti hívő évek folyamán. Ezeknek ellenálltam, ami nem volt könnyű feladat.
Leszerelés után hamarosan elköltöztem Szegedre tehát, ahol egy nagyszerű, fiatalokból álló közösség része lettem. Sajnos mind bennem, mind a közösségben nagy gondok voltak, ami kívülről nem látszott akkor még a számomra. Bár jól éreztem magamat közöttük, és a három év alatt rengeteget tanultam a különböző táborokban, bibliaiskolákban, végül 3 év múltán, miután a nagy gyülekezetben is szakadás(ok) történt(ek), hazaköltöztem Budapestre, a szüleimhez. Ez még nagyobb kihívás elé állított, mint a megtérésem utáni kezdeti korszak, a szüleim igyekeztek elkényeztetni megint, miközben többször munkanélküliként lényegében az ő nyakukon éltem felnőttként. Szellemileg is még durvább volt az egész helyzet, de aztán sikerült elkezdeni kitörni belőle, többek között távoktatásos átképzés keretében idegenforgalmi tanfolyamot végeztem, majd angolul tanultam (középfokú nyelvvizsgát is tettem), illetve a számítógép használatával ismerkedtem és barátkoztam meg.
A szellemi kitörés lehetőségét az adta, hogy akkoriban keresgéltem a pesti régi gyüliben, hol találhatnék új hívő otthonra (házi-csoportot értem alatta). Végül a feltételem csupán az maradt, hogy ahol nemcsak szeretettel és elfogadással, hanem valamivel többel fogadnak, ott lesz a helyem. Ez alatt azt értettem, hogy olyan legyen a közösség, ahol rögtön úgy érzem magamat, mint aki ide tartozik, és a csapat tagjai is állnak hozzám. Végül az akkori Balla Tibi vezette „kisközi” volt ez a hely, itt még ennél a reményemnél is sokkal többet, megelőlegezett bizalmat is kaptam.
A csoportunk hamarosan levált a nagyobb közösségről és önálló gyülekezetként kezdett funkcionálni, amire több igei, illetve „látásbeli” megerősítés alapján került sor.
Sokféle gyülekezeti feladatban vettem részt (terembérlés intézése, utcai evangélizációk, dicsőítés, imacsoport), sőt más gyülekezetekben fordítottam bibliaiskolában, jártam Ellel imatámogatásra is. Bár az évek során vezetőképzőkre is jártam, mégsem lett belőlem az, ma úgy látom, ennek egyik fő oka, hogy messzemenőkig nem sikerült sem megérnem, sem felnőnöm szellemileg.
Most, több mint 20 évvel a megtérésem után merülnek fel bennem azok az alapvető kérdések a bűnökkel, illetőleg az Istennel való személyes kapcsolat terén, melyeket normális esetben valaki a megtérése előtt, közben, vagy alatta tesz fel magának. De azt hiszem, jobb későn, mint soha…
Menet közben azért megházasodtam, Anitával, a feleségemmel is tulajdonképpen ifjúsági szolgálatban ismerkedtem meg. Isten megajándékozott minket egy csodálatos gyermekkel, Kristóffal, akin keresztül rengeteg áldás kapunk, és akin keresztül Isten nagyon sok hibámra rámutat…
Összességében azt mondhatom, az Úr engem nagyon megáldott, sok bajtól kímélt meg, és mindezt nem érdemlem meg – de mindent kegyelemből kaptam, ahogy egy régi énekben is van!
[svgallery name=”bacskai”]
Szia,Bácskai Robi ugye mégmindig jó kajákat főzöl?
Lehet hogy már nem emlékszel rám? de én igen pontosan emlékszem rád és az Anitára az Anita az angol nyelv után kezdet el német nyelvet tanulni igaz már több mint 15 éve nem élek budapesten így egy kisfaluban élek szabolcs szatmár bereg megyében a falu neve Kék
Üdv:
Józsi
Rácz József
4515 Kék Ady Endre utca 25 Magyar ország
mail:jzsef.rcz42@gmail.com
tel:+3620 598 43 33