Dr. Ábrahám Anita vallomása

2011.01.8 Dr. Ábrahám Anita vallomása
A „szolgálatom ”-ról szeretnék nektek írni.

Hogy miért tettem idézőjelbe? Mindjárt elmagyarázom.  Gyerekkorom óta járok gyülekezetbe, és természetes volt, hogy a komoly hívőknek van szolgálata. De bennem a szolgálat szó, valahogy mindig a szolgasággal, rabszolgasággal kapcsolódott össze. Vagyis  a szolgálat kényszer,  olyan feladat, amit, az ember semmiképpen sem csinál szívesen.  Ráadásul ha nem végzi rendesen még meg is büntetik.  Valamiféle vezekléshez hasonló, semmiképpen sem örömmel, szabadon végzett tevékenység.

Én viszont nagy örömemet lelem a dicsőítésben. Nem érzem tehernek, fárasztó kötelességnek.  Nem egyszer nehéz, végigdolgozott ügyelet után zötyögök ki próbára, vagy megyek a Közösségünkbe, de ez sokkal pihentetőbb, mint például lefeküdni aludni.  Annyira élvezem, hogy nem érzem „szolgálatnak”.

De hogy is kezdődött?

Ha a legmélyebb gyökerekig akarok visszamenni, akkor talán ott, hogy anyai nagyanyám, – akit  nem ismertem – zenei őstehetségként a gyülekezetében hangszeren és énekével is részt vett a dicséretben.  Anyukám ezért korán elhatározta, hogy a gyerekeit mindenképpen fogja zenére taníttatni. Így kezdtem 7 éves koromban zeneiskolába  járni. A hangszer az én választásom volt.  Azt hiszem azért, mert kedvenc osztálytársam is ezt írta be a jelentkezési lapra.  Nehéz volt a cselló – fizikailag is (pár kölcsön hangszert sikerült összetörnöm, a hangszerjavító már mosolygott, amikor vittük hozzá az újabb áldozatot). Bizony beletelt pár évbe, mire valami szép dallamot sikerült kicsikarni belőle. Aztán jött néhány év, amikor jól ment a játék, küldtek zenekarba, emelt szintű szolfézsra. Magyarországon, előbb utóbb a zeneoktatásban (akárcsak a sportban) szétválnak a gyerekek azokra, akik ezt nagy odaszántsággal és tehetséggel hivatásszerűen akarják űzni , illetve azokra akik csak úgy mellesleg, hobbiból.  Én az utóbbiba sorolódtam,  és  innentől kezdve másodrendű személy lettem a zeneiskolában, a tanár sem foglalkozott már olyan lelkesedéssel velem, az órák már egyre inkább csak a szinten tartásról szóltak. A középiskola befejezése, egyetemi felvételi annyira lefoglalt,  hogy a zenélés egyre inkább háttérbe szorult. Ekkor merült fel bennem az a kérdés is, hogy mi értelme volt ennek az egésznek.  Volt néhány halvány próbálkozás, hogy a gyülekezetben játsszak, de én kottából tanultam csellódarabokat játszani, hallás után nem ment, nem tudtam bekapcsolódni a dicsőítés sodrába, kínlódásnak éreztem.  Klasszikus zenekarba csatlakozni sem lehetőségem, sem kedvem nem volt, saját magamnak zenélgetni otthon pedig nagyon unalmas. Így a zeneiskola befejeztével a cselló felkerült a szekrény tetejére – és ott is maradt jó pár évig.  Óriási lelkiismeret furdalást  éreztem minden takarításkor. De nem tudtam mitévő legyek. Aztán amikor már nagyon sok év eltelt avval vigasztaltam magam, hogy már úgy is elfelejtettem a hangszeren játszani, nem lehet mit tenni.  Időközben férjhez mentem. Anyagilag nagyon nehezen indultunk, évekig a szülőknél laktunk. 2001 tavaszán nyílt lehetőségünk megkezdeni önálló életünket egy kis bérelt lakásban. Nagyon boldog voltunk. El kellett gondolkodnunk, hogy mit viszünk magunkkal. Nagyon kevés ingóságunk volt, úgyhogy rövid gondolkodás után úgy döntöttem, hogy a cselló jön velünk.  Így, miután lekerült a szekrény tetejéről, kivettem tokjából és felhangoltam. Örömmel észleltem, hogy a hangszer ép, nem sínylette meg a mellőzést. Ha már felhangoltam, gondoltam kipróbálom, tudok-e még játszani rajta. Nagy csodálkozásomra tudtam. Kicsit zötyögősen, hamiskásan, de éreztem, hogy csak gyakorlás kell és újra menni fog. Olyan ez mint a biciklizés vagy úszás. Ha az ember egyszer megtanulta, beleivódik az idegrendszerébe, nem lehet elfelejteni, csak kijönni a gyakorlatból. J Innentől kezdve sűrűbben elővettem a csellót, a régi kottákból játszottam és valahogy erősödött bennem az az érzés, hogy ezt folytatni kell. Férjemnek vettünk egy gitárt és természetesen adódott, hogy próbáljunk együtt zenélni – dicsőítő énekeket, mert ő csak ezeket tudta lejátszani.  És ekkor ért a következő meglepetés.  Nem is olyan nehéz hallás után játszani, ezt is csak gyakorolni kell. Egyre könnyebben ment.  Lassan megfogalmazódott bennem, hogy részt kell vegyek a dicsőítésben, ez az én utam. Ez a gondolat idővel meggyőződéssé, bizonyossággá vált bennem. Innentől kezdve még mindig évek teltek el, mire ez megvalósult.  Profi zenészek jöttek a gyülekezetünkbe, akik dicsőítő csoportot szerveztek.  Itt, mint énekes kapcsolódhattam be. Nem így gondoltam, – én nem szeretek énekelni -, de úgy voltam evvel, hogy  nem baj,  nyilván ez az első lépcsőfok, meg kell lépni.  Nem volt hosszú életű ez a dicsőítő csoport, rövidesen feloszlott. Nekem ekkor kisfiam született, aki egy ideig  „kivont a forgalomból”.  2004 nyarán, egy nyári táborban éreztem úgy, hogy eljött a szervezkedés ideje. Megkérdeztem Károlyi Tibit és Marikát (akiket jó pár alkalommal hallottam kettesben dicsőíteni és tetszett, amit csinálnak) mit szólnának ahhoz, hogy együtt próbálkozzunk.  A dologból az lett, hogy 2004 novemberben Móga Laci csatlakozásával megalakultunk. Drága Irénke néni áldást kapott ránk, amit azóta is őrzök: „Áldom a dicsőítő csoportot, mert nem csak szájukkal, hanem szívükkel dicsérnek Engem. Áldássá teszem őket az én népem számára.”  Egy hátsó szobában kezdtünk el próbálni, és jó időbe tellett mire remegő hanggal, kezekkel és lábakkal a gyülekezet elé mertünk állni.  Időbe telt, mire a rendszeres, minden vasárnapot jelentő dicsőítő szolgálatot fel tudtuk vállalni. Meg kell, hogy mondjam, mindig is szenvedtem a nagyon erős lámpaláztól, ami a nyilvános szerepléseknél gyötört, szinte lehetetlenné téve a szép hangszeres játékot. Ettől az Úr fokozatosan megszabadított, és azt hiszem nem csak engem.  (De ezt meséljék majd el ők.)  Most 2010. Karácsonyára a négytagú mag további öttel  (Faragó Katica és Péter, Karcsi, Zsuzsi és Gergő) bővült.  Nagyon sokat kell még tanulnunk, fejlődnünk,  de én bízom az Úrban, hogy tovább visz ezen az úton, és nagyon hálás vagyok a testvéreimért akiknek a kezét fogva haladok tovább…

Ui.: Az eredeti szövegbe mosolygó arcokat illesztett a kisfiam, Kristóf (7 és fél éves) , mert szereti a Közösségünket. Sajnos ezeket itt nem tudtuk megjeleníteni…

Be Sociable, Share!

4 hozzászólás

  1. avatar

    Örülök, hogy megosztottad a történetedet. Az, hogy csellózol a gyülekezetben, egy nagyon nagy áldás! :)

  2. avatar
    K. Tibi /

    Kedves Anita! Nagyon tetszik a vallomásod és nagyon megérintett. olyan jó,hogy az Úrban egyek lehetünk.Na és,hogy még sokáig dicsérhetjük az Urat együtt. Sok áldást kívánok nektek: Tibi

  3. avatar
    jozsefracz /

    Kedves Anita!
    Nagyon boldog vagyok hogy hallok rólad és a férjedről a Robiról
    tudom hogy az óta Dr nő lettél én vidéken élek már majdnem 11-éve
    itt Nyíregyházához közel a falu neve Kék
    Én nagyon sok sikert a munkádban neked a munkádban itt a házi orvosunk olyan fiatal mint te a neve Dr Simon Enikő Ismered őt? és a Robinak is sok sikert kivánok a munkájában
    ha így jobban emlékezel rám nekem volt a Melinda aki a Gödölői egyetemre járt egyébként szingli maradtam

    God bless you of course your family and your church
    József Rácz
    mobil 0620 598 43 33

  4. avatar
    Rácz József /

    Sziasztok Én Rácz józsef tudom hogy mi ismerjük egymást igaz van 20 éve hogy találkoztunk egymásal személyesen igaz 11 éve egy kisfaluban élek ahol nagyon sok a szegény e,mber
    Ha szükségem lesz a segítségetekre fordulhatok hozátok?
    Áldás:
    József Rácz
    mail:jzsef.rcz42@gmail.com