A Krisztus nevét vallók legfőbb kötelessége az, hogy tiszteljék és
dicsőítsék Őt e világban. Sokan azt hiszik, hogy Krisztus tisztelete
egyszerűen abból áll, hogy csatlakozunk valamely „gyülekezethez”, részt veszünk
különböző tevékenységekben és támogatjuk azokat.
Mások úgy vélik, hogy beszélünk Róla másoknak és szorgalmasan bevetjük magunkat
a „személyes munkába”. Mások úgy
képzelik, hogy Krisztus tisztelete nem jelent többet, mint önkéntesen adományt
adni az Ő ügyére. Valóban kevesen fogják fel, hogy Krisztus csak akkor tiszteltetik, ha szent életet élünk az Ő számára,
amikor az Ő kijelentett akaratának alávetetten engedelmességben járunk.
Kevesen vannak, akik igazán hiszik ezt az igét: „Ímé jobb az engedelmesség a véres áldozatnál, és a szófogadás a kosok
kövérénél” (1 Sám 15,22).
Egyáltalán nem vagyunk
keresztyének, ha nem adtuk meg magunkat neki, s nem „vettük Krisztus Jézust, az Urat” (Kol 2,6). A Sátán sok embert becsap ma azáltal, hogy engedi, hogy azt higgyék,
hogy – üdvös módon – bíznak Krisztus „elvégzett váltság-művében”, miközben
szívük a régi marad, s ó emberük uralkodik életükben. De mit mond Isten
Igéje: „Távol van a gonoszoktól a
szabadítás, mert nem törődnek a Te rendeléseiddel” (Zsolt 119,155).
Keresed-e te valóban az Ő határozatait? Törődsz-e az Ő rendeléseivel?
Tudakozod-e szorgalmasan az Írásokat azért, hogy felfedezd, mit parancsol Ő? „Aki ezt mondja: Ismerem őt, és az ő
parancsait nem tartja meg, hazug az, és nincs meg abban az igazság” (1 Ján
2,4). Krisztus életre szóló engedelmességet igényel, s nem csupán magasztaló
áradozást ajkunkról. Komoly ige található Jakab 1,22-ben: „Az igének megtartói legyetek és ne csupán
hallgatói, megcsalva magatokat”. Sokan vannak, kik csak „hallgatói” az
igének: rendszeres, komoly, figyelmes
hallgatói; de amit hallanak, nem váltják valóra az életben: nem szabályozza
útjukat. Pedig Isten azt mondja, hogy akik
nem cselekvői az Igének, azok megcsalják önmagukat! Sokan vannak ilyenek a mai
keresztyénségben! Ők nem kirívó képmutatók, csak becsapottak. Azt hiszik,
hogy mivel világos előttük az „egyedül
kegyelemből, hit által” való üdvösség tana, ők meg üdvözülni fognak. Úgy
gondolják, mivel egy rendkívüli ember igeszolgálatát hallgatják, ki a „Bibliát
egy új könyvvé teszi számukra”, biztosan növekednek a kegyelemben, illetve, mivel bibliaismeretük
megnövekedett, már szellemi emberekké is váltak. Azt hiszik, hogy csak
azért, mert Isten szolgáját hallgatják, vagy ennek írásait olvassák –
táplálkoznak az Igével. Nem így van.
Csak akkor „táplálkozunk” az Igével, ha
azt elsajátítjuk, szívünkbe fogadjuk; ha felszívódik az életünkbe (miként a
táplálék az emésztés után), amit hallunk vagy olvasunk. Ahol nincs a szívnek és életnek egy növekvő
idomulása Isten Igéjéhez, ott a növekvő ismeret csak növekvő ítéletet von maga
után. „És amely szolga tudta az ő
urának akaratát, és nem végezte el, sem annak akarata szerint nem cselekedett,
sokkal büntettetik meg” (Luk 12,47)!
„…mindenkor tanulnak, de az igazság ismeretére soha el nem juthatnak”
(2 Tim 3.7).
Ez az egyik legkiemelkedőbb ismertetőjele e „nehéz időknek”, melyekben élünk.
Az emberek egyik igehirdetőt hallgatják a másik után, egyik konferenciáról a
másikra mennek, könyvet könyv után olvasnak a bibliai tárgyakról, és mégsem
jutnak el az igazságnak egy életbevágó és gyakorlati megértésére, hogy
erőteljesen és hatékonyan befolyásolná életüket. Létezik lelki vízkór, és sokan szenvednek benne. Minél többet hallanak,
annál többet akarnak hallani; mohón isszák a prédikációkat és előadásokat,
de életük nem változik meg. Ismeretük felfuvalkodottá tette őket, ahelyett,
hogy megalázná szívüket Isten előtt. Isten
választottjainak hite, és a kegyesség szerint való igazságnak megismerése,
elválaszthatatlan (Tit 1,1).
Isten az Ő igéjét nem csupán nevelés céljából adta nekünk, hanem azért is, hogy irányítson minket; hogy tudtunkra adja irántunk való igényeit, amit kíván tőlünk, hogy tegyünk. Első dologként szükségünk van világos és tiszta ismeretre kötelességünket illetőleg; és Isten elsősorban azt várja tőlünk, hogy kötelességünket – ismeretünknek megfelelően – lelkiismeretesen cselekedjük. „Megjelentette néked, ó, ember, mit kíván az ÚR tetőled! Csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot, s hogy alázatosan járj a te Isteneddel.”(Mikeás 6,8). „A dolognak summája, mindezeket hallván ez: az Istent féljed, és az ő parancsait megtartsd; mert ez az embernek fődolga!” (Préd 12,15). Az Úr Jézus ugyanezt fejezte ki, amikor ezt mondta: „Ti az én barátaim vagytok, ha azokat cselekszitek, amiket én parancsolok néktek.” (Ján 15,14).
1. Egy ember hasznot nyer az igéből, amikor felfedezi Isten igényeit vele szemben.
Vagyis az Ő változhatatlan igényeit, mert Ő maga meg nem változik. Súlyos tévedés azt feltételezni, hogy a jelen üdvkorszakban Isten leszűkítette igényeit, mert ebből szükségszerűlég az következne, hogy előbbi követelései kemények és igazságtalanok voltak. Nem így van! „A törvény szent, és a parancsolat szent, és igaz, és jó” (Róm 7,12). Isten igényeinek összefoglalása ez: „Szeressed az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből” (5Móz 6,5), és az Úr Jézus megismételte ugyanezt Máté 22, 37-ben. Pál apostol szintén megerősítette, amikor ezt írta: „Ha valaki nem szereti az Úr Jézus Krisztust, legyen átkozott” (1Kor 16,22).
2. Egy ember hasznot nyer az Igéből, amikor rájön, hogy teljesen és vétkesen kudarcot vallott Isten követeléseinek betöltésében.
Egy ember sem képes látni, milyen bűnös, s milyen távol van Isten mércéjétől, míg nem nyer világos látást Istennek iránta való igényeiről! Amilyen mértékben leszállítják az igehirdetők Isten követeléseinek mércéjét a bűnös emberi lény iránt, oly mértékben fognak hallgatóik hiányos és téves felfogást nyerni bűnösségükről, s annál kevésbé fogják felfogni, hogy mindenható Megváltóra van szükségük. De mihelyt valaki megérzi, mily nagy súllyal nehezednek rá Isten követelései, s milyen totális és folytonos az ő csődje az Istennek járó tartozás megadásában, akkor döbben rá igazán, milyen kétségbeejtő állapotban van. Hogy bárki kész legyen az evangéliumot elfogadni, előbb a törvényt kell hirdetni számára.
3. Egy ember hasznot nyer az Igéből, amikor abból megtanulja, hogy Isten a végtelen kegyelméből tökéletesen eleget tett az ő igényeinek az ő népe érdekében.
Létrejött egy tanítás, amit helytelenül neveznek „fél
evangéliumnak”, mert valójában tényleges tagadása az igaz evangéliumnak.
Krisztus is helyet kap, de csak úgy, mint egyfajta pótlék. Az Úr Jézus nem csak helyettesítőleg elégítette ki Isten
igazságosságának igényeit az ő népére nézve, hanem úgyszintén gondoskodott
arról, hogy ők maguk személyesen is betöltsék azokat. Krisztus megszerezte
számunkra a Szent Szellemet, hogy kimunkálja bennünk azt a jót, amit a Megváltó
elvégzett értünk. Az üdvösség nagy és dicső munkája az, hogy a megváltottak
újjá lettek teremtve.
Egy átformáló munka ment végbe bennük. Értelmük megvilágosíttatott, szívük
kicseréltetett, akaratuk megújíttatott. „Új teremtésekké lettek Krisztus
Jézusban” (1Kor 5,17).
Isten így szól a kegyelemnek e csodájáról: „Adom
az én törvényemet az ő elméjükbe, és az ő szívükbe írom azokat” (Zsid
8,10). A szív most már Isten törvénye felé fordult; oly hajlam adatott számára,
mely megfelel a törvény követelésének; őszinte vágy van a szívben annak
teljesítésére.
Ezért, a megeleveníttetett lélek elmondhatja: „Helyetted mondja a szívem: Az én orcámat keressétek! – A Te orcádat
keresem, ó, Uram!” (Zsolt 27,8). Krisztus
nem csupán tökéletes engedelmességet tanúsított a törvénynek, az ő hívő népének
megigazításáért, hanem Ő úgyszintén kiérdemelte számukra a Szent Szellem „készleteit”,
melyek elengedhetetlenül szükségesek megszentelődésükhöz; s melyek egyedül
képesek átformálni a testi embereket, s képesíteni őket Istennek tetsző
engedelmességre. Noha Krisztus meghalt az „istentelenekért” (Róm 5,6), amikor
megigazította őket, de nem hagyta őket ez utálatos állapotban. Ellenkezőleg,
hatékonyan tanítja őket Szellemével, hogy megtagadják az istentelenséget és a
világi kívánságokat (Tit 2,12). Miként
lehetetlen a súlyt a kőtől elválasztani, s a meleget a tűztől, – úgy a
megigazulást sem lehet elválasztani a megszentelődéstől.
Amikor Isten tényleg megbocsát
egy bűnösnek, s annak lelkiismereti törvényszékén ezt kijelenti számára, e
csodálatos kegyelem érzete alatt a szív megtisztul, az élet rendbe jön, és az
egész ember megszenteltetik. Krisztus „önmagát
adta miérettünk, hogy megváltson minket minden hamisságtól, és tisztítson
önmagának egy kiváltképpen való népet [nem „gondatlant, közömböst”, hanem]
jócselekedetre igyekezőt (Tit 2,14). Az Úr Jézus ezt mondta: „Aki ismeri az én parancsaimat és megtartja
azokat, az szeret engem” (Ján14,21). Isten sem az Ószövetségben, sem az
Evangéliumokban, vagy az apostoli levelekben soha nem ismeri el másról, hogy
szereti őt, csak arról, aki megtartja parancsait. A szeretet több, mint
érzelem; a szeretet egy cselekvési alapelv, s önmagát valami többel fejezi ki,
mint mézes szavakkal – nevezetesen: a szeretett tárgynak tetsző
cselekedetekkel. „Mert az az Isten
szeretete, hogy megtartjuk az ő parancsait” (1Ján 5,3).
Megcsalod magad, ha azt gondolod, hogy
szereted Istent, de nincs benned mély vágy, s nem teszel valódi erőfeszítést
arra nézve, hogy engedelmesen járj előtte.
De mi az Isten iránti engedelmesség? Sokkal több, mint gépies teljesítése bizonyos kötelességeknek. Meglehet, hogy keresztyén családban nevelkedtem, s szülői felügyelet alatt elsajátítottam bizonyos erkölcsi szokásokat, mégis, önmagában az a tény, hogy tartózkodom Isten nevének hiába való felvételétől, s hogy senki sem vádolhat lopással, ez még nem jelent engedelmességet a harmadik és nyolcadik parancsolat iránt. Mert az Isten iránti engedelmesség sokkal több, mint a viselkedésben az ő népéhez való alkalmazkodás. Meglehet, hogy olyan helyen élek, ahol az emberek az Úr napját szigorúan megtartják; s ezért én is, az irántuk való tiszteletből, – vagy egyszerűen azért, mert úgy vélem, jó és bölcs dolog az életet úgy élni, hogy a hét közül egy napot pihenésre szánok -, meglehet, hogy tartózkodom minden felesleges munkától azon a napon; de ezzel még egyáltalán nem tartottam be a negyedik parancsolatot. Az engedelmesség nem csak meghódolást jelent egy külső törvény előtt, hanem akaratom kiszolgáltatását a másik tekintélyének. Ekképpen, az Isten iránti engedelmesség akkor jön létre, amikor a szív elismeri Isten tekintélyét önmaga fölött, s Urának vallja Őt: elismerem az Ő jogát a parancsoláshoz, s az én kötelességemet az engedelmességre. A lélek teljes meghajlását jelenti ez, Krisztus igájának felvételére.
Az Isten által kívánt
engedelmesség csak olyan szívből származhat, mely szereti Őt.
„És valami tesztek, lélekből
cselekedjétek, mint az Úrnak” (Kol 3,20). Az az engedelmesség, mely a büntetéstől való rettegésből fakad,
szolgai. Az az engedelmesség, mely annak
érdekében történik, hogy valami kegyet szerezzen Istentől, önző és testies.
A lelki és Istennek kedves engedelmesség örömteljes: a szív szabad válasza és
hálája ez, Istennek irányunkban való, meg nem érdemelt szeretetéért s
gondoskodásáért.
- Hasznot nyerünk az Igéből, amikor nem csak látjuk, hogy kötelességünk Istennek engedelmeskedni, hanem amikor azáltal, Isten parancsai iránti szeretetet kapunk.
Az a „boldog” ember, kinek „az ÚR törvényében van gyönyörűsége” (Zsolt 1,3). Ezt is olvassuk: „Boldog az ember, aki féli az Urat, és az ő parancsaiban igen gyönyörködik” (Zsolt 112,1). Igazi próba-tesztet nyújt szívünk számára, ha becsületesen szembe nézünk e kérdéssel: Értékelem-e az Ő „parancsait” annyira, mint az Ő ígéreteit? Ez így helyes, mert az egyik éppúgy az Ő szeretetéből fakad, mint a másik. A szívnek Krisztus hangjával való egyetértése képezi minden gyakorlati szentségnek alapját.
Itt szeretnék ismét komolyan és szeretettel kérni mindenkit, hogy e kitétel fényében alaposan vizsgálja meg magát. Bárki, aki azt állítja, hogy meg van váltva, ám szívében nincs valódi szeretet Isten parancsai iránt, megcsalja önmagát. A zsoltáros így kiáltott: „Mely igen szeretem a te törvényedet!” (Zsolt 119,97). És ismét: „Inkább szeretem azért a te parancsaidat, mint az aranyat, mint a legtisztább aranyat” (Zsolt 119, 127). Valaki erre talán azt az ellenvetést teszi, hogy ez az Ószövetség alatt volt, de erre azt kérdezzük: Úgy gondolod, hogy a Szent Szellem ma kisebb változást hoz létre azok szívében kiket újjáteremt, mint régen?! Egy újtestamentumi szent – Pál – úgyszintén feljegyzi: „Gyönyörködöm az Isten törvényében, a belső ember szerint” (Róm 7,22). Ha a te szíved nem gyönyörködik „Isten törvényében”, akkor valami alapvető hiba van nálad.
5. Egy személy hasznot nyer az Igéből, amikor szíve és akarata meghódol Isten minden parancsa előtt.
A részleges engedelmesség nem engedelmesség egyáltalán. Egy megszentelt elme elfordul mindattól, amit Isten megtilt, és életgyakorlatává igyekszik tenni mindazt, amit ő elvár, kivétel nélkül, bármi legyen is az. Ha elménk nem rendeli alá magát Isten minden egyes parancsának, úgy még nem vetettük alá magunkat az Ő parancsolói tekintélyének. Ha nem fogadjuk el kötelességünket annak teljes kiterjedésében, úgy nagy tévedésben vagyunk, ha az képzeljük, hogy annak valamely része iránt azért mégis engedelmesek vagyunk. Egy személy, kiben nincs meg a szentség igazi lényege, undorral elfordulhat sok bűntől, és kedvét lelheti számos erény gyakorlásában, amint felfedezi, hogy emberileg is az előbbiek illetlen cselekedetek, az utóbbiak pedig – önmagukban véve – illő dolgok. De bűnök iránti megvetése és ez erények iránti helyeslése egyáltalán nem fakad Isten akarata iránti önkéntes alárendeltségből.
Az igazi engedelmesség osztatlan. Egy újjászületett szív nem válogat
Isten parancsai között: aki így tesz, az nem Isten akaratát cselekszi,
hanem a sajátját. Meg ne csaljuk magunkat e ponton:
ha nem kívánjuk őszintén, hogy minden dologban Istennek tetszők legyünk, akkor
valójában semmiben sem kívánjuk tenni az Ő akaratát. Meg kell tagadnunk
önmagunkat; nem csupán oly dolgokat, melyek után vágyunk, hanem saját
magunkat! Bármely ismert bűnnek
szándékos megtűrése az egész törvény áthágását jelenti (Jak 2,10-11). „Akkor
nem szégyenülnék meg, ha figyelnék minden parancsodra” (Zsolt 119,6). Az Úr
Jézus ezt mondta: „Ti az én barátaim
vagytok, ha azokat cselekszitek, amiket én parancsolok néktek” (Ján 15,14):
ha tehát nem vagyok az Ő barátja, úgy szükségszerűen ellensége vagyok, mert más
alternatíva nincs – lásd Luk 19,27.
6. Hasznot nyerünk az Igéből, amikor könyörgünk Isten engedelmességre képesítő kegyelméért.
Az Újjászületésben a Szent Szellem oly természettel ruház fel minket, mely megfelel az Ige szerinti engedelmességnek. A szívet Isten magához vonta. Most már mély és őszinte vággyal kíván Néki tetszeni. De ez új természet nem bír saját, önálló erővel, s a régi természet, a „test” harcol ellene, és az Ördög is ellene áll. Ennek okáért a keresztyén ember így kiált: „az akarás meg van bennem, de a véghezvitelét nem találom” (Róm 7,18). Ez nem azt jelenti, hogy a bűnnek rabja, miként megtérése előtt volt; hanem azt jelenti, hogy nem találja módját, miként valósítsa meg tökéletesen lelki vágyódásait. Ezért így imádkozik: „Vezérelj a te parancsaidnak útján, mert gyönyörködöm abban” (Zsolt 119,35). És ismét, „Vezéreld utamat a te igéd szerint, és ne engedd, hogy valami hamisság uralkodjék rajtam!” (Zsolt 119,133).
Itt szeretnénk választ adni egy kérdésre, mely a fenti állítások kapcsán talán sokakban felmerült: Isten tökéletes engedelmességet kér tőlünk ez életben? Igen! Isten sohasem helyez ennél alacsonyabb mércét elénk (v.ö. 1 Pét 1,15). Nos, megfelel-e valóban a keresztyén ember e mércének? Eléri-e ezt a mércét? – Igen és nem! Igen, az ő szívében, és Isten a szívet nézi (1 Sám 16,7). Szívében minden újjászületett lélek valódi szeretettel bír Isten parancsai iránt, és igazán, tökéletesen kívánja megtartani azokat. Ebben az értelemben, – és csakis ebben – mondható el, hogy a keresztyén ember „tökéletes”. A „tökéletes” szó úgy az Ószövetségben (Jób 1,1 és Zsolt 37,37) mint az Újban (Fil 3,15) becsületest, őszintét jelent, ellentétben a képmutatóval.
„A szegények kívánságát meghallgatod, Uram!” (Zsolt 10,17). A szent
kívánságai lelke legbensőbb vágyainak kifejezői, és az ígéret áll: „beteljesíti az Őt félőknek kívánságát”
(Zsolt 145, 19). Egy keresztyén vágya
az, hogy mindenben engedelmeskedjék Istennek, tökéletesen átformálódjék
Krisztus képmására. De ez csak a feltámadáskor fog megvalósulni. Addig Isten Krisztusért
kegyelmesen elfogadja az akaratot a tökéletes megvalósítás helyett (1 Pét
2,5). Ő ismeri szívünket és látja gyermekében a valódi szeretetet és őszinte
vágyat minden parancsa megtartására, és elfogadja e buzgó vágyat és szívbeli
törekvést a pontos teljesítés helyett (2 Kor 8,12).
Ámde senki, aki szándékos engedetlenségben él, ne tetszelegjen magának hamis
békességben, saját romlására megrontva ezen igazságokat, melyek azok
vigasztalására adattak, kik szívből kívánják, és törekszenek, hogy életük minden
részletében Istennek tetsző módon járjanak el.
Ha valaki azt kérdi: Honnan tudhatom azt, hogy „vágyaim” valóban újjáteremtett szívből fakadnak? – azt válaszoljuk: az üdvözítő kegyelem ösztönszerű hajlandóságot kölcsönöz a szívnek a szent cselekedetekre. A következőképpen mérheti le mindenki a „vágyait”: folytonosak és kitartóak-e, vagy csak rendszertelenül, olykor-olykor jelentkeznek? Komolyak és buzgók, annyira, hogy valóban „éhezel és szomjazol az igazságosságra” (Mát 5,6) és mintegy sóvárogsz „Isten után” (Zsolt 42, 1)? Életteljesek és hatékonyak? Mert sokan vágynak megmenekülni a pokoltól, de vágyuk nem eléggé erős ahhoz, hogy megutálják és elforduljanak attól, ami elkerülhetetlenül a pokolba dönti őket, vagyis a szándékos Isten elleni vétkezéstől. Sokan vágynak a mennybe jutni, de nem úgy, hogy bemenjenek a szoros kapun, s végig járják a „keskeny utat”, mely csak egyedül vezet oda. Az igazi lelki „vágyak” igénybe veszik, használják az Istentől rendelt kegyelmi eszközöket, s nem riadnak vissza semmi fáradtságtól, hogy azokkal éljenek, s szüntelen imádkozva törekszenek előre a számukra kijelölt pályán.
7. Akkor nyerünk hasznot az Igéből, ha máris élvezzük az engedelmesség jutalmát.
„A kegyesség mindenre hasznos” (1 Tim 4,8). Engedelmesség által tisztítjuk meg lelkeinket (1Pét 1,21). Engedelmesség által érjük el azt, hogy Isten felénk fordítja fülét, s meghallgat minket (1Ján 3,22), s éppígy az is igaz, hogy az engedetlenség eltorlaszolja az imádság útját (És 59,2; Jer 5,25). Engedelmesség által nyerjük meg Krisztus drága, meghitt megnyilatkozásait lelkünk felé (Ján 14,21). Amint járjuk a bölcsesség ösvényét (mely az Istennek való teljes alárendeltség útja), felfedezzük, hogy „útjai gyönyörűséges utak, s minden ösvényei: békesség” (Péld 3,17), hogy „az Ő parancsai nem nehezek” (1 Ján 5,3), és „aki megtartja azokat, nagy jutalma van” (Zsolt 19,11). Ámen.
