Az ember csak azután kezd Isten
után sóvárogni, miután teljesen kétségbe esett önmaga felől. Az elbukott ember,
a Sátán által megcsalatva önelégült mindaddig, míg bűntől megvakult szemei
igazi látást nem nyernek önmagát illetőleg. A Szent Szellem mielőtt elvezetne minket annak felismerésére és
megtapasztalására, hogy egyedül Istenben találunk igaz bölcsességet, tökéletes
jóságot és feddhetetlen igazságosságot, először kimunkálja bennünk a saját
tudatlanságunk, haszontalanságunk, szegénységünk és nyomorúságunk érzését. Miközben valaki Isten jellemét szemléli,
egyre inkább tudatosul benne az a végtelen távolság, mely elválasztja őt a
Legfenségesebbtől.
„Tudakozzátok az Írásokat,” mondta az
Úr Jézus, s aztán hozzátette, „mert ezek
azok, amelyek bizonyságot tesznek rólam” (Ján 5,39): mint az elvesző
bűnösök számára rendelt egyetlen Szabadítóról; mint az egyedüli Közbenjáróról
Isten és ember között; mint az egyetlen személyről, aki által az Atya elérhető.
A Szentírástól elválasztva lehetetlen Őt megismerni. A „kegyelemben növekedni”
annyi, mint „Jézus Krisztus ismeretében növekedni” (2 Pét 3,18). Krisztust
„megismerni” (Fil 3,10) – ez képezte Pál apostol legfőbb vágyát és célját; olyan
volt ez szívében, melynek minden más érdeket alárendelt. De az az ismeret,
amelyről e versekben szó van, nem egy intellektuális, hanem szellemi; nem
elméleti, hanem tapasztalati; nem általános, hanem személyes ismeret.
Természetfölötti, mely a Szent Szellem által adatik az újjászületetteknek.
Ama kenyérrel kapcsolatban, melyet Isten adott Izráel fiainak pusztai vándorlásuk alatt, feljegyeztetett, hogy „szedtek, ki többet, ki kevesebbet”(2 Móz 16,17). Ugyanez igaz Annak megismerésével kapcsolatban is, kinek a manna előképe volt. Krisztus csodálatos személyiségében mindaz megtalálható, ami pontosan megfelel számunkra, minden helyzetben, minden körülményben, minden szükségben, úgy a jelenlegi időre, mint az örökkévalóságra nézve; de mi oly nehézkesek vagyunk ezeknek felfogására, s még lassúbbak az ennek alapján való cselekvésre. Kimeríthetetlen teljesség van Krisztusban (Ján 1,16), mely a mi rendelkezésünkre áll, hogy merítsünk belőle; és a szabályozó alapelv, mely meghatározza annak mértékét, hogy mennyire válunk „erősekké a Krisztus Jézusban való kegyelemben” (2 Tim 2,1) ez: „Legyen néked a te hited szerint” (Mát 9,29).
1. Egy egyén akkor nyer hasznot az Írásokból, amikor azok felfedik számára Krisztusra való utaltságát, mikor meglátja, hogy Krisztusra van szüksége. Az ember természeti állapotában magát saját ellátására elégségesnek tartja. Igaz, van egy homályos képzete arról, hogy nincs minden rendben közte és Isten között, de könnyen meggyőzi magát afelől, hogy képes olyat tenni, ami kiengeszteli Istent. A legvallásosabb nép, a zsidók nem érezték át „elveszett” voltukat, és óriási szükségüket egy mindenható Szabadító után.
„Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek” (Mát 9,12). A Szent Szellem sajátos tisztét képezi, hogy az Írások alkalmazása által meggyőzze a bűnösöket kétségbeejtő helyzetük felől, hogy megláttassa velük elesett állapotukat, hogy „tetőtől talpig nincs épség” bennük (És 1,6). Miután a Szellem reánk nehezíti Isten irántunk való jogos igényeit – szeretetünkre, engedelmességünkre és imádatunkra való jogát -, és miután érezteti velünk szomorú kudarcainkat, hogy nem adtuk meg Neki, ami Őt megilleti, – akkor felfedi előttünk, hogy Krisztus a mi egyetlen reménységünk. Tudatosítja bennünk, hogy hacsak nem menekülünk Hozzá, Istennek haragja bizonyosan lesújt ránk.
És mindez nem korlátozódik csupán a megtérés kezdeti tapasztalatára. Minél inkább elmélyíti a Szellem az ő munkáját az újjászületett szívben, annál inkább tudatára ébred saját tisztátalanságának, bűnösségének és utálatosságának; és minél inkább felismeri nyomorúságát, annál jobban megtanulja értékelni azt az értékes, drága vért, mely megtisztít minden bűntől.
2. Egy ember hasznot nyer az Írásokból, amikor ezek Krisztust még valóságosabbá teszik számára. Izráel népének nagy többsége a rítusokban és ceremóniákban nem látott a külsőségeknél többet; de volt egy újjászületett maradék, kik abban a kiváltságban részesültek, hogy Krisztust magát szemlélték azokban. „Ábrahám látta az én napomat” mondja Krisztus (Ján 8,56). Mózes többre értékelte „Krisztus gyalázatát” (Zsid 11,26), mint Egyiptom minden kincseit. És éppen így van ez a keresztyénségben is. A néptömegek számára Krisztus csak egy név, vagy legfeljebb egy történelmi egyéniség. Nincs személyes kapcsolatuk Vele, nem élvezik a Vele való szellemi közösséget. Ezért, amikor valakit elragadtatással hallanak szólni felőle, az ő lényének kiválóságáról, azonnal túlbuzgónak vagy fanatikusnak bélyegezik. Számukra Krisztus nem valóságos, hanem homályos, megfoghatatlan.
És mégis, ez áldott,
gyönyörteljes látás nem egy állandó, változatlan tapasztalata a szenteknek.
Miként felhők rejtik el néha előlünk a napot, úgy gyakori bukásaink
megszakítják a Krisztussal való közösségünket, s azt eredményezik, hogy
elrejtse arcának világosságát tőlünk.
Annak ígéri az Úr Jézus, hogy kijelenti magát, aki – kegyelem által – az
engedelmesség útját járja.
És minél gyakoribbak, s tartósabbak az Úr Jézus eme önkijelentésének
megtapasztalásai, annál inkább valósággá válik Ő a számunkra, míg végül Jóbbal
együtt elmondhatjuk: „Az én füleimnek
hallásával hallottam felőled, de most szemeimmel látlak téged” (Jób 42,4).
3. Egyegyén hasznot nyer az Igéből, amikor figyelmét egyre inkább leköti, lenyűgözi Krisztus tökéletes lénye s az Ő tulajdonságai. Az Ő kiválóságainak felismerése az, mely von minket, hogy utána fussunk. Minél inkább valósággá válik Krisztus számunkra, annál jobban vonzanak bennünket tökéletes tulajdonságai. Neve mindazt jelenti, aki Ő, amint az Írásokban kijelenti magát. „Csodálatos” tisztségeiben, azok számában, sokszínűségében, és elégséges voltában. Ő az a Barát, ki ragaszkodóbb a testvérnél, ki bármely szükségben segít. Ő a nagy Főpap, ki képes együtt-érzeni gyarlóságainkkal. Ő a mi Közbenjárónk az Atyánál, ki védelmez minket, valahányszor a Sátán vádol.
A mi legnagyobb szükségünk, ami a legfontosabb számunkra az, hogy Krisztussal legyünk elfoglalva, hogy leüljünk lábaihoz, mint Mária tette, és beteljesedjünk az Ő teljességével. A mi fő kedvtelésünk az kell legyen, hogy „figyelmezzünk a mi vallásunk Apostolára és Főpapjára” (Zsid 3,1): hogy elmélkedjünk a különféle kapcsolatokról, melyeket fenntart irányunkban, hogy szívünkben forgassuk drága ígéreteit, melyeket nékünk adott, hogy elmerengjünk az Ő irántunk való csodálatos és változhatatlan szeretetén. Amint ezt tesszük, annyira fogunk gyönyörködni az Úrban, hogy világ szirén-hangjai minden vonzerejüket elveszítik irányunkban.
4. Egy személy hasznot nyer az Írásokból, amint Krisztus egyre értékesebbé, drágábbá válik számára. Krisztus minden igaz hívő becslésében drága (1 Pét 2,17). Minden mást szemétnek ítélnek Jézus Krisztusnak, az ő Uruknak ismerete gazdagságáért (Fil 3,8). Az Ő neve számunkra olyan, mint kiöntött drága kenet (Én 1. 3). Az Ördög nagyon jól tudja ezt, s ezért szüntelen azon munkálkodik, hogy megvakítsa a hitetlenek elméjét, odahelyezve közéjük és Krisztus közé e világ csábításait. Isten megengedi, hogy a hívőket is megtámadja, de meg van írva: „Álljatok ellene az ördögnek és elfut tőletek” (Jak 4,7). Álljatok ellene határozott, buzgó imában, kérve a Szellemet, hogy vonja érzelmeiteket Krisztushoz. Minél inkább lekötnek minket Krisztus tökéletes lényének tulajdonságai, annál inkább fogjuk szeretni és imádni Őt.
5. Egy lélek, aki az Írásokból hasznot nyer, növekvő bizalmat érez Krisztus iránt. Létezik „kicsiny hit” (Mát 14,31), és „nagy hit” (Mát 8,10). És beszél az Ige a „hitnek teljességéről” (Zsid 10,22), és Úrban való „teljes szívvel való bizakodásról” (Péld 3,5). Épp ahogy van „erőről erőre” (Zsolt 84,7) jutás, növekedés, úgy olvassuk, hogy van „hitből hitbe” (Róma 1,17) jutás is. Minél erősebb és szilárdabb hitünk, az Úr Jézus annál inkább tiszteltetik általunk. Semmi sem nyerte meg jobban az Üdvözítő tetszését, mint az szilárd bizalom, melyet a rá valóban számítók Belé vetettek. Maga az Úr Jézus hit által élt és járt, s minél inkább mi is úgy teszünk, annál inkább bizonyságát nyerjük, mint tagok, annak, hogy Hozzá, a Fejhez tartozunk. Mindenekfelett egyetlen dolog van, amire legfőképpen kell vágyakozzunk, és buzgó imában szorgalmasan keresnünk: hogy növelje a mi hitünket. A tessalonikai szentekről Pál elmondhatta: „felettébb megnövekedett a ti hitetek”. Krisztusban egyáltalán nem bízhatunk addig, míg meg nem ismerjük Őt; és minél jobban megismerjük, annál nagyobb bizalommal leszünk iránta. „Azért te benned bíznak, akik ismerik a te Nevedet” (Zsolt 9,10). Minél valóságosabbá válik Krisztus a szív számára, minél többet foglalkozunk az Ő sokféle tökéletes tulajdonságaival, s minél drágábbá lesz számunkra, annál mélyebb bizalommal viseltetünk iránta, egészen addig, míg oly természetessé válik a bizalomteljes ráhagyatkozás mindenben, mint a lélegzés. A keresztyén élet hitben való járást jelent (2 Kor 5,7). E kifejezés egy folytonos előhaladást jelez, egy egyre nagyobb felszabadulást a kételyek és félelmek alól, egy egyre teljesebb bizonyosságot, hogy mindazt, amit megígért, be fogja váltani. Ábrahám minden hívőnek atyja volt: történetében be van mutatva, hogyan képes a kegyelem meghódítani egy hitetlen gonosz szívet, hogyan győzedelmeskedhet a szellem a test felett, hogyan jelenhetnek meg az Isten-adta s Isten által fenntartott hit természetfeletti gyümölcsei egy hozzánk hasonló természetű ember életében. Ez pedig a mi bátorításunkra lett feljegyezve, hogy imában kérjük, hogy az Úr az Ő kegyelméből munkálja ki bennünk is azt, amit a hívők Atyjában s általa elvégzett. Semmi sem nyeri meg jobban Krisztus tetszését, semmi sem tiszteli és dicsőíti Őt jobban, mint a benne bízó lelkület, a mindent Tőle váró bizalom, és gyermeki hit azok részéről, akiknek minden ok megadatott arra nézve, hogy teljes szívvel bízzanak Benne..
6. Egy egyén hasznot nyer az Írásokból, amikor ezek mély vágyat támasztanak szívében arra nézve, hogy élete Krisztusnak tetsző legyen. „Nem a magatokéi vagytok, mert áron vétettetek meg” (1 Kor 6,19) – ez az első nagy tény, amit a keresztyéneknek szükséges megérteniük. Ettől kezdve többé nem „élhetnek maguknak, hanem annak, aki érettük meghalt és feltámadott” (2 Kor 5,15). Krisztus tisztelete nem örömteljes ömledezések, vagy az odaszánás szóbeli vallástétele által történik, hanem az Ő igájának tényleges felvétele és az Ő parancsai iránti gyakorlati alárendeltség, engedelmesség által. Ennél a pontnál megvizsgálható és bebizonyítható hitünk valódisága. Hisznek-e Krisztusban azok, kik nem vesznek annyi fáradságot sem, hogy tudomásul vegyék akaratát? Micsoda meggyalázása egy királynak, ha alattvalói visszautasítják nyilatkozatainak elolvasását! Ahol Krisztusba vetett hit van, ott az ő parancsaiban való gyönyörködés is megvan, illetve bánkódás, amikor azokat áthágják. Amikor Krisztusnak nem tetsző dolgot teszünk, sírnunk kell bukásunk felett. Lehetetlen komolyan hinni, hogy Isten Fia vérének kiontását bűneink okozták, anélkül, hogy szívből ne gyűlölnénk bűneinket.
7. A szív akkor nyer hasznot az Írásokból, amikor ezek Krisztus visszatérése utáni vágyódást eredményeznek benne. A szeretet semmi mással sem elégíthető ki, csak „tárgyának” látásával. Való igaz, hogy mi már most is szemléljük hit által Krisztust, de „csak tükör által, homályosan”. De az Ő eljövetelekor meglátjuk Őt „színről színre” (1 Kor 13,12). Akkor beteljesednek az Ő szavai: „Atyám, akiket nékem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is én velem legyenek; hogy megláthassák az én dicsőségemet, amelyet nékem adtál; mert szerettél engem e világ alapjának felvettetése előtt” (Ján 17,24). Krisztus visszatérésekor mi tökéletesen, egyszer s mindenkorra levetkőzzük a bűnt. A választottak eleve elrendeltettek, hogy Isten Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek, s ez isteni cél csak akkor fog megvalósulni, amikor Krisztus az Ő népét magához veszi. „Hasonlók leszünk Hozzá, mert meg fogjuk Őt látni, amint van” (1 Ján 3,2). Soha nem fog többé vele való közösségünk megszakadni, sohasem fogunk többé nyögni és sóhajtozni belső romlottságunk miatt; nem fog többé megzavarni soha a hitetlenség. Maga elé fogja majd állítani a Gyülekezetet, „dicsőségben az egyházat úgy, hogy azon ne legyen szeplő, vagy sömörgözés, vagy valami afféle” (Ef 5,27). Vizsgáljuk meg becsületesen Isten előtt magunkat!
A teljes Üzenet letölthető innen
