Press "Enter" to skip to content

A házasság az egy szövetség 4.

AZ EGYESÜLÉS ISMERETRE VEZET

A szövetségi elkötelezettség eredménye egy férfi és egy nő között egyetlen szóban foglalható össze: ismerni. Egy férfi és egy nő eljuthatnak arra, hogy megismerjék egymást olyan mélységben és fokon, ahogy nem lehetséges semmilyen más módon. Az Írás eredeti nyelvén az ismer ige értelme sokkal mélyebb és szélesebb, mint a magyar, vagy más megfelelője. Az 1 Mózes 4,1-ben azt olvassuk: „Azután ismerte Ádám az ő feleségét Évát, aki fogant méhében és szülte Káint.”
Ez az első alkalom, hogy az ismer szót használja az Írás a bűnbeesés után.
És ez az első feljegyzett alkalom, hogy egy férfi és egy nő szexuális kapcsolatban egyesülnek.

Az Ószövetség írói nagyon pontosak és megkülönböztető módon írják le a férfi és a nő közötti szexuális érintkezést. Mikor egy férfi és egy nő szövetségi kapcsolatban egyesül egymással, amelyen rajta van Isten elfogadásának pecsétje, ott az írás azt mondja, hogy „ismerte őt”.
De ha egy férfi és egy nő között egy olyan kapcsolat jön létre, amelyet Isten nem hagyott jóvá és nem fogadott el, ott az Írás azt mondja, hogy „együtt hált vele.”
Az utalás azt jelenti, hogy lehetséges egy férfi számára, hogy szexuális kapcsolata legyen egy nővel, és mégse „ismerje őt”.

Mi akkor az alapvető különbség aközött, ha valaki csak egyszerűen „együtt hál” egy nővel, vagy „ismer” egy nőt? A válasz egyetlen szó: elkötelezettség. A szexuális erkölcstelenség lényege az, hogy férfi és nő fizikai és érzelmi kielégülést keresnek egymásban, de nincsenek tartós elkötelezettségben. Az az élvezet, amelyet ilyen módon szereznek, „lopott.” Nem fizették meg a megfelelő árat.

Ez megmutatja, hogy Isten milyen fontosságot tulajdonít az elkötelezettségnek.
Egy olyan szexuális kapcsolat, amelyet nem előz meg tartós, kölcsönös elkötelezettség, az erkölcstelenség. „Házasság előtti szex”. Ez az a műszó, amelyet a jelenkori társadalom adott neki. „Paráznaság” — ez pedig az a nyers szó, amelyet az Írás használ. Másrészről az olyan szexuális kapcsolat, amelyet szabályszerű kölcsönös elkötelezettség előz meg, az „házasság”. Nagyon világos a különbség Isten viszonyulásában a kétféle kapcsolat felé a Zsidó levél 13,4-ben: „Tisztességes minden tekintetben a házasság és a szeplőtelen házaságy; a paráznákat pedig és a házasságrontókat megítéli Isten.” Ebben a szövegkörnyezetben a „paráznák” azokat jelenti, akik belemennek szexuális kapcsolatokba, szövetségi elkötelezettség nélkül. „Házasságrontók”, vagy más szóval „házasságtörők” azok, akik kötöttek házassági elkötelezettséget, de azután belemennek olyan szexuális kapcsolatokba, melyekkel megszegik elkötelezettségüket.
Mind a két esetben a bűn lényege: helytelen hozzáállás a szövetségi elkötelezettséghez.
Most visszatérünk Isten legfőbb céljához a házasságot illetően: férfi és nő ismerjék meg egymást. Úgy gondolom, hogy ennek az igazságnak teljes mértékét csak azok tudják értékelni, akik abban a kiváltságban részesültek, hogy tapasztalatilag is átélték.
Ilyen „ismeret” férfi és nő között egyáltalán nem időleges és nem statikus.
Nem is pusztám
szexuális. Ez egy teljes, fenntartás nélküli megnyílása mind a két személyiségnek egymás felé. Ez átfog minden területet, fizikait, érzelmit, értelmit, szellemit. Ha a házasság az Istentől rendelt úton halad, akkor a férj és a feleség kölcsönös megismerése egyre teljesebb és egyre mélyebb lesz az évek múltával. A házasság csodája, hogy általa két emberi személyiség lehetőséget kap arra, hogy megismerje egymást a maga páratlanságában. Lehetőséget kap, hogy megismerje a másiknak szent és legbensőbb lényét. Mivel a házasság ebben az értelemben annyira szent és annyira csodálatos, Isten védelmezte azzal, hogy megköveteli a szövetségi elkötelezettséget. Számtalan különböző módja van annak, ahogyan egy férfi és a felesége egymás ismeretére juthatnak. Például egészen más módon néznek egymásra, mint másokra, vagy mások őrájuk. Egyik legkedvesebb időtöltésem az, hogy figyelek egy férjet és feleséget, amikor nem tudják, hogy nézik őket. Mindig a szemüket nézem. (Valaki azt mondta, hogy „a szem a lélek ablaka”.) Ha van időm megfigyelni azokat a tekinteteket, amelyet a férj és a feleség váltanak egymás között, akkor egészen jó képet tudok formálni arról, hogy mennyire sikeres a házasságuk. Van egy mód, ahogyan a feleség ránéz a férjére, amellyel mindent elmond neki szavak nélkül. Például: „Itt az ideje, hogy törődjél a gyermekeiddel!” Vagy: „Nem kellett volna annyi ideig azzal a másik nővel beszélned!” Vagy: „Ha most hazamegyünk, egy órát együtt tölthetünk.” Ezért mondja az Írás, hogy egy asszony sohasem engedheti meg magának, hogy egy másik személyre úgy nézzen, ahogyan a férjére néz.

Az 1 Péter 3,7-ben a keresztény férfiakat az Írás emlékezteti arra, hogy feleségükörököstárs az élet kegyelmében. Az örököstárs kifejezés közös örökségre utal, tehát egyik sem igényelheti azt a másik nélkül. Vannak területek Isten örökségében a házaspárok számára, amelyikbe az egyik nem tud belépni a másik nélkül. Ezek a területek kizárólag házaspárok számára fenntartottak, olyanok számára, akik kölcsönös szeretetben és harmóniában tudnak együttműködni.
Ez az elv éppen úgy érvényes a mai keresztény férjekre, mint Ábrahám kapcsolata Sárával.

Van egy nagyon szent és igei mód, ahogy egy nő ránéz a férjére.
De szándékosan egyetlen egy férfinak sem
engedheti meg, hogy a szemébe nézzen úgy, ahogyan a férje néz a szemébe.

Nyilvánvalóan van ennek egy másik oldala is: ahogyan az asszonynak nincsen joga ilyen módon ránézni arra a férfira, aki nem az ő férje, ugyanúgy egy nős embernek sincs joga, hogy elfogadja ezt a tekintetet egy nőtől, aki nem az ő felesége.

Parancsok a kölcsönösségre: A szövetség célja az EGYSÉG (Jézus és az Atya közösségébe vagyunk meghívva)

szeretni egymást                     (János 13,14)
építeni egymást                      (Róma 14,19)
elfogadni egymást                 (Róma 15,7)
inteni egymást                        (Róma 15,14 stb.)
üdvözölni egymást               (Róma 16,16 stb.)
szolgálni egymást                 (Galata 5,13)
egymás terhét hordozni     (Galata 6,2)
hosszútűréssel lenni egymás felé    (Efézus 4,2)
megbocsátani egymásnak  (Efézus 4,32)
alávetni magunkat egymásnak           (Efézus 5,21)
tanítani egymást                                       (Kolosse 3,16)
vigasztalni egymást                                 (1Tesszalonika 4,18)
bátorítani egymást                                   (Zsidó 3,13)
ösztönözni egymást a szeretetre és a jócselekedetre (Zsidó 10,24)
megvallani
a bűnöket egymásnak      (Jakab 5,16)
imádkozni egymásért                               (Jakab 5,16)
vendégszeretetet gyakorolni egymás felé        (1 Péter 4,9)
felöltözni az alázatosságot egymás felé            (1 Péter 5,5)

Csak akkor töltjük be, hívőkként az Újszövetséget, hogyha ezeket a kölcsönös felelősségeket vállaljuk egymás felé.

Bár az Újszövetség kötelezettségei bizonyos módon különböznek azoktól a formáktól, amik a Sínai hegyen kötött szövetségben szerepelnek, az alapelv ugyanaz mind a kettőben.
Azok, akik szövetségre lépnek Istennel, ugyanazon szövetség által szükségszerűen szövetségbe kerülnek egymással is. Mindegyik szövetség kétirányú, egyrészt függőleges Isten és a szövetségi nép között, másrészt vízszintes a szövetségi nép tagjai között.

CSAK A HALÁL TESZI ÉRVÉNYESSÉ A SZÖVETSÉGET
Csak a halál teszi érvényessé a szövetséget, más néven testamentumot, végrendeletet.
Egy másik elv, amely mindegyik szövetségre szól az, hogy csak az áldozat alapján érvényes.
Ezt az általános elvet, ahogy már láttuk, a Zsidó levél 9,16-17 fogalmazta meg. (A Károli-féle fordításban a végrendelet szó szerepel.)

Mert ahol végrendelet van, szükséges, hogy a végrendelkező halála bekövetkezzék. Mivel a végrendelet a holtak után jogerős, különben pedig, ha él a végrendelkező, éppen nem érvényes.

 A Zsidó levél 9, 18-20. verse ezt az elvet különlegesen arra a szövetségre alkalmazza, amelyet Isten kötött lzráellel és amelyet Mózes közvetített a Sínai hegyen.

Innét van, hogy az első [szövetség] sem szenteltetett meg vér nélkül.

Mert mikor Mózes a törvény szerint minden parancsolatot elmondott az egész népnek, vette borjúknak és bakoknak vérét, vízzel és vörös gyapjúval meg izsóppal együtt, és magát, a könyvet és az egész népet meghintette,

Mondván: ez azon szövetség vére, amelyet Isten számotokra rendelt.

Mindegyik esetben tehát az áldozati halál képviselte azoknak a halálát, akik beléptek a szövetségbe.
Jézus Krisztus halála a kereszten egy helyettesítő áldozati halál volt. Ő úgy halt meg, mint személyes képviselője mindazoknak, akik Általa szövetségre lépnek Istennel. Jézus mindannyiunkkal azonosította magát a halálban, hogy mindannyian azonosíthassuk Jézussal. Ahogy ez a kétirányú azonosulás minden egyes hívő folyamatos elkötelezettségében kimunkálódik, Jézus halála hathatósan és tapasztalati módon a hívő halála lesz. Ezt az elvet világosan elmondja Pál a 2Korinthus 5,14-15-ben:

Mert a Krisztusnak szerelme szorongat minket,

Úgy vélekedvén, hogy ha egy meghalt mindenkiért, tehát mindazok meghaltak; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ezután ne magoknak éljenek, hanem annak, aki érettük meghalt és feltámasztatott.

Pál következtetése nagyon világos és logikus. Ezekben a szavakban lehet összefoglalni: tehát mindazok meghaltak. Ha mi elfogadjuk Krisztus halálát, mint saját halálunkat, akkor magunkat halottnak kell nyilvánítanunk (lásd Róma 6,11). Ezért tovább nincs szabadságunk, hogy magunknak éljünk. Ennek szintén van egy kétirányú vonatkozása. Vertikálisan az Úr felé, horizontálisan az Úr népe felé.

Ugyanez a kapcsolat, amelyet az Úr személyre szólóan alapított Ábrámmal azon az emlékezetes éjszakán, létrejön mindazok között, akik Jézus Krisztus halála által egymással szövetségi kapcsolatba kerülnek. Mindannyian megerősítjük ezt a kölcsönös szövetséget, aminek az Úr és Ábrahám a prototípusa, az eredeti mintája. Mindannyian azt mondjuk egymásnak: „Ez az én halálom. Ebbe a szövetségbe, halál által lépek be. Most már szövetségben vagyok, ezért nincsen tovább jogom – a régi módon – élni.”

Az 1János 3,16-17-ben annak a halálnak a végeredményét, ami egyedül érvényesíti ezt a szövetséget, az apostol különlegesen a hívők egymás közti kapcsolatára vonatkoztatja.

Arról ismertük meg a szeretetet, hogy Ő az ő életét adta érettünk: mi is kötelesek vagyunk odaadni az életünket a mi atyánkfiaiért. Akinek pedig van miből élnie e világon, és elnézi, hogy az ő atyjafia szükségben van, és elzárja attól az ő szívét, miképpen marad meg abban az Isten szeretete?

Az a kifejezés, hogy kötelesek vagyunk, nagyon világos kötelezettségre utal, amit nem kerülhetünk el, ha azt állítjuk, hogy ugyanannak a szövetségnek a részesei vagyunk. Amikor János azt mondja, hogy letenni az életünket, nem kizárólag és nem elsődlegesen a fizikai halálról beszél.

Ossza meg ismerőseivel:
Legyen olyan a Megváltó Jézusba vetett hitünk, ami SZERETET által MUNKÁKODIK!
Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial